Libatömő

Márton nap közeledtével mi más juthatna elsőként eszünkbe, mint Szent Márton legendája, az árulkodó szárnyasok gágogása, a sült libacomb illata, vagy akár a véleményeket megosztó hizlalt libamáj?

Felkerekedtem és a raktár mélyén különös tárgyra találtam. A szépnek nem mondható libatömő láttán kissé magam is megborzongtam.

Felmerült bennem a kérdés: Miért idegenkedek ettől a tárgytól?

Eszembe jutott a libatömés körül kialakult vita, mely évek óta tart: valóban kegyetlenség és állatkínzás a liba tömése? Most tényleg egy kínzóeszközt tartok a kezemben!?!?

A Magyar Néprajzi Lexikon „baromfitartás” szócikke szerint a lúdtömés női munka volt, a hizlalt liba eladásából – ugyanúgy, mint minden egyéb haszonból, amit a baromfi hozhatott – az asszonyok ruhát vettek maguknak, vagy ha lány volt a háznál, a kelengyébe is gyűjtöttek.

A több zsír és a nagyobb máj reményében a libákat ősszel tömték. A sózott, olajban vagy zsírban áztatott tengeri, egy kis emberi segítséggel, jól csúszott a liba torkán. A tömés 4-6 hétig tartott, ilyenkor a szárnyasokat szűk helyre zárták, hiszen hízni, csak mozgás nélkül lehet. Általában ünnepek előtt tömtek értékesítés és/vagy saját fogyasztás céljából, hiszen a liba minden része finom volt a búcsúk idején vagy karácsony táján is.

Később a falvakban élő nagyszülők ünnepei kiegészültek a városból látogatóba jövő unokák érkezésével. Erre külön, saját egyedi tudásukat is bevetve készültek! Mindezt nagyszerűen példázza Szabó Béla Libatömés című novellája, amely 1956. december 22-én jelent meg az Új Ifjúság című lap 6. oldalán:

„Ilon, a nagymama, ragaszkodott hozzá, hogy személyesen hizlal egy libát az ünnepekre. Varga Maris ugyan felajánlotta, hogy ő szívesen tömi a libát, de erről Virágné hallani sem akart, mert »ott még nem tart«, mondta megbántva, a szokottnál kissé élesebb hangon.

…
Eljött végre a nagy ünnep napja. A szoba sarkában ott állt a feldíszített fenyőfa, alatta a gyermekeknek és unokáknak szánt ajándékok egész sora, amely a szívből jövő áldásosztásnak a jelképe volt.

…
— Gyönyörű mája van — mondta a nagymama — miközben megigazította drótkeretes szemüvegét, amelyet bevett szokásként még mindig hordott, akárcsak a pettyes kendőt a fején. Különösen a máj sápadt, barnás árnyalatát dicsérte. A nagy lábasban olvasztották a zsírt és ő maga személyesen fröccsentett a fortyogó töpörtyű közé pár tejcseppet, hogy barnák és omlósak legyenek.”

A „személyes hizlalásnak” értéke volt, mondhatni benne volt a nagyszülők szíve-lelke.

Nem kínozták a libát, csak tették a dolgukat. Igaz, ekkor még mindez csupán kézzel történt, hiszen a különböző eszközök az 1920-as évektől kerültek „forgalomba” és a paraszti porta udvarán szó sem volt libatömő gépekről.

Az itt látható kézi libatömő bizonyára a „fejlődés” hozadéka. A pléhlemezből készült, tölcsér alakú, fa dugattyús darab átmenet volt az eszköz nélküli és a gépi libatömés között. Egyszerűen a paraszti állattartás tárgya, a libatömés egyik emléke, tehát az élet része volt.

Rózsáné Bóna Bernadett
néprajzos muzeológus