A hét MŰTÁRGYA: a BOCSKOR

2020-ban különös évet írunk: a koronavírus mindenre rányomja bélyegét. Hányszor tesszük fel magunkban azt a kérdést, miszerint: „menni, vagy nem menni?” A döntést mindenki önállóan hozza meg, nem egyszer a közzétett szabályok, a külvilágból érkező hírek, a kényszer vagy csak saját érzései hatására.

Van úgy, hogy mennénk! Van úgy, hogy maradnánk! Előfordul az is, hogy nem akarunk, de mégis menni kell! Van ez így koronavírus esetén és anélkül is, hiszen az 1950-es években így sóhajtottak fel Lónyán, ha menni kellett, de nem akaródzott:

„Sej-haj, menni kell, száraz bocskort kenni kell!”

(Babus Jolán: Néprajzi tanulmányok a beregi Tiszahátról, 1976.)

Arról a legősibb lábbeliről van itt szó, aminek kezdetleges formájú változatát a szegényebb parasztemberek ügyesebbjei egy-egy darab bőrből önmaguknak is elkészítették. Ha azonban a tehetősebbje bocskort szeretett volna vásárolni, arra is megvolt a lehetőség! Flórián Mária a Magyar Néprajz IV., Életmód kötetében sorolta fel azokat a mesterségeket, melyek képviselői már a 18. század óta készítettek bocskort: így a bocskorfűzőket, a bocskormetélőket, majd a vargákat, a tímárokat és később a csizmadiákat.

A változatos elkészítési technikák alapján többféle bocskorformát is megkülönböztettek az elmúlt évszázad során a kutatók, abban azonban mindannyian megegyeznek, hogy e lábbelik alapvetően téglalap alapú bőrdarabból készültek, amelyet bőrszíjjal erősítettek a lábra.

Mezítláb ritkán hordták – olvashatjuk a Balassa Iván és Ortutay Gyula által írt Magyar néprajz kötetben. Míg nyáron elég volt egy vékony vászonból kifogott kapca, addig télen több rétegben tekerték a lábra vagy melegebb anyagokat vettek elő. Így kerülhetett a bocskorba bőr- vagy gyapjúkapca, melynek legfelső rétegét zsírral kenték be, hogy ellenálljon a víznek.

A bocskor mindennapi viseléséről Nyárády Mihály Az ajaki népviselet című tanulmányában így ír:

„A lányok az 1848—1849-es években még bocskorban jártak.”

A 19. század közepét követően azonban csak az aratáshoz, illetve a szegénységhez kötik a bocskor használatát.

1902 augusztusában így írnak az aratásról a Nyírvidék lapjain:

„Az aranysárga tarlón hosszú sorokban fekszik a keresztekbe rakott élet. Napokon át harsogott a kalásztengerben a Stájer penge. A sárga hullámok egyre fogytak. Mindig kevesebb, mindig kevesebb rengetni valót talált a szél és mindig több lett a kereszt.
… A tallójáró bocskor alatt ropog a rövidre maradt búzaszár.”

Viselték nagyobb szegénység vagy rendkívüli események idején, a világháborúk után is, hiszen olyankor a szükség rávitte az embereket. Sokan rossz csizma szárából maguknak, házilag készítettek bocskort. (Magyar Néprajzi Lexikon, bocskor szócikk)

1938 áprilisában A Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap oldalain „Tűrhetetlenek a bőrkartell diktatórikus túlkapásai” címmel jelent meg egy cikk:

„A lábbeli árának meredek emelkedése ismét időszerűvé teszi, hogy a kormány erélyes kézzel nyúljon, a »szabad áralakulásnak« ahhoz a rendszeréhez, amely már hosszú idő óta kizárólag néhány hatalmas bőrgyár malmára hajtja a vizet. Ma már jóformán az a helyzet, hogy még a jobb középosztályhoz tartozó publikum is alig képes új cipőt vásárolni. A szegényebb városi és falusi lakosság helyzete pedig e téren már-már kibírhatatlan… Meg kell akadályozni, amíg nem késő, hogy a derék falusi magyar visszasüllyedjen a bocskor- vagy a saruviseléshez.”

A második világháborút követően, szükségből még hosszú ideig hordták a bocskort. Nyárády Mihály az 1960-as évek ajaki élő népviseletét bemutató tanulmányában azt írja, hogy aratás alkalmával tizenéves kortól öregkorig mindenki viselte a bocskort.

Néprajzi gyűjteményünk itt bemutatott bocskorát 1967-ben Erdész Sándor gyűjtötte. A leltárkönyvbe a következőket jegyezte be róla:

„Csizmaszár bőrből készült papucs, bőrpánttal és körbefutó bőrfűzővel, egy pár.”

Az Ébner Sándor 1932-ben megjelent, „Bocskorformák Csonka Szatmár és Bereg megyében” című tanulmányában található rajzok alapján múzeumunk ’67-es bocskora az úgynevezett „tót bocskor” formák egyikéhez hasonlít. Így az egykori elnevezés szerint „féloldalasak”, tehát jobb és bal lábasak, melyek további jellemzői a viszonylag széles bőrből készült keresztpántok.

A tárgy különlegességéhez tartozik, hogy egyetlen helységben, Nyírturán készítették, használták és gyűjtötték. A bocskor viselését és az egykori közlekedési viszonyokat tekintve feltételezhetjük, hogy a képen látható lábbeli eredeti használata során sosem jutott messzire Nyírturáról – annak ellenére, hogy nem volt karanténban!

1967-ben Nyírturáról Nyíregyházára, majd Nyíregyháza-Sóstófürdőre „költözik” és a múzeum néprajzi gyűjteményében kezd új életet. Számos alkalommal kerül a raktárak polcairól a közönség elé, így a múzeumpedagógiai órák során az ott bemutatott tárgyak között kap helyet, vagy az időszaki kiállításokban tekinthető meg.

Jelenleg is fontos feladatot teljesít, hiszen a Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításában Kis János lábbelijeként szerepel! Azé a Kis Jánosé, aki Móricz Zsigmond Tragédia című elbeszélésnek főszereplője.

Rózsáné Bóna Bernadett

néprajzos muzeológus