HORDOZHATÓ CIMBALOM

A Nyírmadáról származó kiscimbalom típusa szerint elődje a lábbal és pedállal ellátott, közismertebb cimbalmoknak.

Schunda Vencel József, aki 1874-ben fejleszti ki e páratlan zenei eszköz pedálos változatát és teszi ismertté a városi, polgári körökben, így ír a kiscimbalomról:

„A czimbalom akkoriban [az 1860-as évek] hiján volt nemcsak a pedálnak, hanem egyáltalán a rendszeres beosztásnak.”

 A XVIII-XIX. században a növekvő zenei igények jegyében születő kicsinylő megjegyzések ellenére, e hangszer egyszerűbb népi változata a parasztság fontosabb életeseményeinek többségén jelen volt, és páratlan népszerűségnek örvendett. Talpalávalót szolgáltatott lakodalmak, nagyobb táncalkalmak során, és gyakorta emelte a hangulatot oly fontos találkozóhelyeken is, mint a kocsma: „De a kocsma bezzeg hangos! / Munkálkodik a cimbalmos…” (Petőfi Sándor, 1847.) A magyar népzenében megszólaló hegedű és bőgő társaságában felhangzik a parasztcimbalmosok, cigányzenészek jellegzetes játéka is. A hangszer a XVIII. században a cigányzenekarokban találta meg végleges helyét.

A múzeum műtárggyá avanzsált, 84 acélhúrral ellátott darabja hangszerkészítő műhely jelét nem viseli. Egyedi jellegzetessége a trapéz alakú hangszertest négy kerek hanglyuka köré kézzel festett, erősen stilizált virágmotívum. A hangszer két szélén található vaskarika a nyakba akasztásra szolgált, ami megkönnyítette a hangszerrel való mozgást: például a lakodalmi menetek kíséretét.

(Istvánovits Eszter – L. Nagy Márta – Ratkó Lujza szerk.: Bőségszaru. Ízelítő a 150 éves Jósa András Múzeum Gyűjteményeiből. Nyíregyháza. 2018. 151-152.)

Rózsáné Bóna Bernadett
néprajzos muzeológus