„Ma vagyon, ma vagyon piros pünkösd napja…”

Pünkösd elnevezése a görög „pentakosztesz” szóból származik, mert az ünnep a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. Így a niceai zsinat határozata óta – a húsvéthoz hasonlóan – a pünkösd is mozgó ünnep, május 10-e és június 13-a közé eshet.

A karácsonyi és húsvéti ünnepkörhöz hasonlóan a pünkösdi sem csupán keresztény hagyományokat őriz, itt is megtaláljuk az ősi pogány rítusok nyomait, melyek gyakorlása ellen az egyházi hatóságok sokáig felléptek. „Eleitől fogva régi időben is mindenkor tilalma volt a sátoros ünnepeken való táncolásnak, királynéasszony ültetésnek, mely pogányoktól maradott szokás ezután is tilalmas.” – szól az egyik ilyen rendelkezés 1692-ből.

1770-ben Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész megtiltotta pünkösdkor a májusi fák bevitelét a templomba: „A tanítók tanítványaik segítségével ősidők óta fákat szoktak kivágni a pünkösd előtti napon a kertekben s szőlőkben, s azokat nagy zenebonával a templomba vitték, hogy a sok ember számára amúgyis egészségtelen templomlevegőt még jobban elrontsák.”

Nem tévedés, valóban májusfaállítás tilalmáról szól a forrás, melyet bizonyos vidékeken pünkösdkor állítottak fel.  (Tegyük hozzá, a május elsején állított fákat pedig sokfelé éppen pünkösdkor bontották le.) Márkus Mihály hasonló tiltó rendelkezést idéz a tanyabokrok „tirpák” lakóinak szokásait bemutató összefoglalásában: „A májusfa állítása pünkösdkor történt – a templomban. Legutoljára 1846-ban »az egyház presbitériuma megtiltja a májusfa állítását, mert a beállított májfák főfájást okoznak«. A tilalom azonban csak részleges, mert az oltár és orgona körül mégis szabad volt két-két májusfát felállítani, ugyanúgy a templomajtó előtt is.” A májusfa is a pünkösdi jelképnek tekinthető zöld ág egyik változata, a nyíregyházi forrásközlés közösségi terekben történő felállításának egyik szép példája.

1942-ben az Országos Luther Szövetség igazgatója, Vácz Elemér vármegyei főlevéltáros Gyülekezetrajz címmel kibocsátott egy kérdőívet, melynek kérdései közül néhány a szokásokra és a hiedelmekre utalt. Így értesülünk arról, hogy a Szatmár megyei Kölcsén még szokás a századokkal korábban betiltott pünkösdi zöld ágakkal díszítés a templomban: „Templomi helyi szokás: pünkösdkor a templomot zöld gallyakkal és virágokkal díszítik. Az oltárt teljesen virágba borítják, a térdeplőt is. Ez a szokás református atyafiaknál is megvan, ott is zöld gallyak díszítik a templomot.”

Nemcsak a protestáns felekezetek templomaiban élt tovább a zöld ágakkal díszítés, megerősíti ezt az állítást Ratkó Lujza cikke, melyet Biriben végzett kutatásai alapján írt: „Ezen a napon a templomot virágszirmokkal, kakukkfűvel szórták tele, nagy tölgyfaágakkal díszítették fel. Mise után a legtöbben vittek haza magukkal egy kis tölgyfagallyat, levelet, amit az imakönyvükbe tettek. Volt, aki vihar, jégverés ellen használta: mikor meggyújtotta a szentelt gyertyát, akkor a szentelt birkéből és a tölgyfából is tett a tűzre.”

 A tiltások ellenére a különböző korú és eredetű pünkösdi szokások fennmaradtak; igaz, az ország különböző tájegységein változó intenzitással őrződtek meg. Az Alföldre jellemző pünkösdölés korábban kikopott a hagyományból, inkább csak a 20. század elejéről vannak szokásleírásaink; míg a Dunántúlon elterjedt pünkösdi királynéjárás még a 20. század második felében is élő népszokás volt, igaz módosult tartalommal, formában.

A néprajzkutatók a királyválasztást tartják a legarchaikusabb pünkösdi szokásnak. „Rövid volt, mint a pünkösdi királyság” – tartják Szatmárban is, olyan emberekre mondják, akik a hirtelen jött, szerzett vagyont hamar eltékozolják, „eldáridózzák”. Közmondásunk eredete a pünkösdi király hatalmának rövid időtartamával függ össze, amely többnyire lovasverseny vagy más ügyességpróbát követően csupán egy évig tartott. Megyei adatunk a pünkösdi királyválasztással kapcsolatban alig maradt fenn, leginkább csak a rakamazi királyfutást szokták idézni, amelyet Farkas Pál ismertetett a Honderü című folyóirat 1846. évi számában: „A királyfutás ebből áll. A kocsisok s béresek, kiknek száma e faluban százakra megy, magok között egy fő embert szoktak évenkint választani, — kit ők királynak neveznek. E királyság csupán a futás’ mestersége által elnyerhető. — A kocsisok lóháton, díszruhájokban, virág- s kardokkal ékítve, az ökrészek pedig gyalog a jeladásra kitűzött pontok felé iramodnak. […] A király ezen egész évben lovát s Ökrét nem őrzi, ő csak parancsol, s parancsát a kisbiró hajtja végre.” Ebben a leírásban azonban nincs konkrét utalás pünkösdre, a szerző csupán arról tájékoztat „Tájvázlat” alcímmel megjelent írásának elején, hogy „Május egyik kies reggelén” kezdődött az az egynapi utazás, melynek során Rakamazon megtekintette a királyfutást.

Pünkösdhöz legényavatási szertartás is kapcsolódhatott. Ennek egyik sajátos változatát ismerteti Lajtha László egy szatmári községből, Kispaládról. A felnőtt férfiak és legények pünkösd első napján este 9—10 órakor nagy kolompolással kivonultak a méneshez. Vittek magukkal bort, pálinkát. Az erdőben tüzet raktak, s megválasztották tisztviselőiket: egy „szolgabírót”, egy „orvost”, egy „segédet”, egy „csendbiztost” és négy „pandúrt”. Aki még nem volt a tavalyi tűznél, tehát újoncnak számított, nem vehetett részt a választásban. A fiatal újoncoknak meztelenül kellett a tűz körül járniuk, miközben az „orvos” csalánnal csapdosta őket, segédje pedig a tűzön melegített pipafödéllel megsütötte a tomporukat. Ha valaki megszökött, azt a pandúrok visszahozták, meztelenül a gyepre fektették, s vesszővel rájuk vertek. Ezután az újoncok átugrották a tüzet, majd bementek a faluba, és virágokat loptak, különösen a lányos házak kertjeiből. Éjféltájban értek vissza. A virágokból bokrétákat kötöttek, s mindenki feldíszítette a kalapját, sőt a lovakat is felvirágozták. Lóháton jöttek be a faluba szekérért, majd reggelig itták az áldomást. Csak 9 óra tájban indultak meg újra a faluba; elől lovon a legények, utánuk szekéren az öregek, majd a fiatalabbak, hátul a fiatal gyermeklovasok. Kétszer-háromszor végigjárták az utcákat, majd a kocsmában nagy mulatságot csaptak.

A pünkösdölés énekes-táncos adománygyűjtő népszokás. Eredeti formájában lányok és legények, újabban inkább gyermekek vettek részt benne. Ratkó Lujza kutatásai alapján ismerjük nyírségi (bökönyi, érpataki) változatát, melyet az adatközlők mavagyonolásnak neveztek. Egy menyasszonynak felöltöztetett kislány járt négy-öt barátnőjével házról házra, s a „Ma vagyon, ma vagyon” kezdetű énekkel köszöntötték a háziakat.

„Ma vagyon, ma vagyon, piros pünkösd napja,
Hónap lesz, hónap lesz, a második napja!
Andriás, bokrétás jól megtartsd, jól megtartsd,
Király asszony pálcáját…”

(Érpatak)

 A köszöntésért különféle süteményeket: mákos türköst, túrós bélest kaptak. Miután végigjárták az ismerősöket, rokonokat, valamelyik gyermek családjának udvarán, egy gazdasági épületben (pl. hodályban) megterítettek egy asztalt a tésztákkal, és táncoltak, mulattak, lakodalmat csaptak.

Hasonló pünkösdi szokást közöl Babus Jolán a beregi Tiszahátról, Lónyáról. Ebben a leírásban is olvashatunk a beöltöztetés, illetve a falu bejárását követő lakoma és tánc mozzanatairól: „Mindkét ünnepnap délutánján felöltözött a királyné fehér mollruhába. Mezei virágból font koszorút tettek a fejére, ahhoz hátul fehér keszkenőüt tűztek, fátyolszerűen összeszedve ráncokba. A kezében piros pünkösdi rózsa volt. Végigmentek az utcán, elöl a királyné, mellette kétfelől két lány, a többiek a hátuk mögött, mindnyájuk kezében pünkösdi rózsa. A lányok mögött, kissé távolabb, mentek a korban hozzájuk illő kis fiúk. Menet közben danoltak:

Lányok:

 Jó legény, jól megfogd
Lovadnak kantárát,
Hogy el ne tapossa
A pünkösdi rózsát!

Fiúk:

 Lányok vagytok, szépek vagytok,
Piros az orcátok,
Kertbe mentek, rózsát szedtek,
Szakad szivem rátok!

A hosszú utca két oldalán a szép tavaszi időben kinn ült a lókákon a falu apraja-nagyja s gyönyörködve nézték a játékot. – Mikor a falut végigjárták, hazamentek a királynéhoz, leültek, ettek, utána táncoltak. Másodnap délután megismételték. Nem hívták pünkösdölésnek. Sajnos, ez a szép szokás teljesen kiveszett.”

Az egykori Bűd és Szentmihály (ma: Tiszavasvári) néprajzából szemelvényeket közlő kötet leírásában a pünkösdölés váltságfizetéssel kapcsolódik össze. A „királyné” és két kísérője „a házakba így köszöntek be:

Ma vagyon, ma vagyon piros pünkösd napja,
Holnap lesz, holnap lesz a második napja.
Andreás, bokrétás, felesége jó táncos,
Ne tipigesd, ne tapogasd királynénknak ártáját, pártáját!
Váltsa ki a mi királyunk asszonyát!

 Ha kitalálta a gazdasszony a királyné nevit, akkor levették róla a kendőt. Ha nem találta ki, váltságot kellett fizetnie. Egy pengő nagy píz vót akkor, inkább tíz fillér, húsz fillér vót a váltság. Nem csak pízbe, hanem sütemínybe is kifizethette a váltságot. Dióst, mákost, túróst adtak a pünkösdölők kiskosarába.”

Pünkösdhöz az egész magyar nyelvterületen elterjedt szokások mellett lokális hagyományok is kapcsolódtak. Például sokfelé ezen az ünnepen is megajándékozták a községi pásztorokat. Ratkó Lujza „birisi” adatközlőitől értesül erről a szokásról: a gazdák öt-tíz pengőt vittek ki a legelőre, vagy az asszonyok sütöttek nekik bélest, szentjánoskenyeret, ezzel jutalmazták, hogy ünnepnapokon is ellátják a jószágokat.

A neves Szatmár-kutató, Farkas József leírásában pünkösdhöz kapcsolódó szépség- és egészségőrző rítusokról, hiedelmekről is olvashatunk: „a lányok pünkösd hajnalán megmártóznak a Tiszában, hogy elkerülje őket a keléses betegség. Igyekeztek hajnali harmatban is megmosakodni, hogy arcuk piros pozsgásos legyen, ha megtették a szeplő is elkerülte őket”.

Mint minden nagy ünnepen, pünkösdkor is munkatilalom volt. Ezek a mezőgazdasági munkákra, a háztartási munkára, kiváltképpen a kenyérsütésre vonatkoztak. Pünkösd táján már sok háznál fogytán volt a finomliszt, a kalácsnak való; erre utal a Szatmárban ismert szólásmondás: „Karácsonyba kalácsot, húsvétba húst, pünkösdbe kenyeret!”

 Amikor tervbe vettem a pünkösdhöz kapcsolódó lokális szokások összefoglalását, nem reménykedtem ekkora adatbőségben, azt feltételeztem, hogy a karácsonyi és húsvéti ünnepkörrel összehasonlítva csak szokástöredékekről fogok tudni beszámolni. Elődeink munkásságának köszönhetően „nem múlt el nyomtalanul, mint a pünkösdi királyság!”

K. B.