Adventus Domini, magyarul az Úr eljövetele. Az egyházi év adventtől adventig tart, vagyis Szent András napját, november 30-át követő első vasárnapon veszi kezdetét. A falusi népek számára ez a nyugalom időszakának a kezdete volt addig, amíg családi szervezetben dolgoztak a földeken, és nem gyárakban és hivatalokban termelték újra a városiak jólétét félnapnyi utazgatásokkal karöltve. A juhászok számára azonban a tél a legtevékenyebb, legviszontagságosabb évszak volt és maradt, különösképpen, ha nem a maguk nyáját őrzik, hanem alkalmazottak. Az északi félteke legnagyobb kihívása a tél túlélése. Ennek tudományáról azonban nem írtak szakkönyveket az ősök, hanem tantörténetekben, énekekben adták tovább intelmeiket nemzedékről nemzedékre. Eme költészet tanító ereje nem kávéházi tintahuszárok leleménye, hanem egyidős az emberiséggel, és ott születhetett valahol a jégkorszak mamutcsontból rótt kunyhóinak tüzénél. A juhászoké az utolsó ma is télben nyárban legelőt járó pásztormesterség, így náluk örződtek meg legösszetettebben a jószágról való téli gondoskodás fortélyai. A tudományba egy juhásznóta rövid elemzésével tekintünk be, így tisztelegve Jézus urunk első hódolói előtt Advent alkalmából.

1. versszak- Az idők jelei

András nap felé az idő,
Gyakran tornyodzik a felhő.
Ha ja havak megindulnak,
Hegyek-völgyek beborulnak.

A juhász jelekből olvasva tájékozódott az évszakok, az időjárás változásairól. A mai műszeres méréseken alapuló meteorológia legfeljebb 15 nappal képes pontos előre jelzésekre. Velük szemben a nemzedékek megfigyelésein alapuló népinek nevezett időjárás „jóslás” akár fél évvel is képes az előrelátásra. Ennek oka az, hogy Magyarországon három éghajlati öv, a mediterrán, a kontinentális és az atlanti „harcol” egymással, melyek küzdelmét a néphagyomány fekete és fehér bika viaskodásának képével adja vissza. Ha egy légtömeg betódul a Kárpát-medencébe, akkor tartósan velünk marad- Ilyen megfigyelés például, ha Szent Miklós napján esik a hó, vége a melegnek, legközelebb tavasszal köszönt be újra. Ha „a havak megindulnak” akár akkora hóborítás is keletkezhet, hogy a jószág tartósan beszorul a legelőkről, mert már képtelen kikaparni a hó alól a takarmányt. Kérdés, meddig tart majd az idő, amíg a jószág gyűjtött takarmányra szorul, hiszen nem mindegy, hogy a tehenek, vagy lovak elől juttassanak-e az amúgy legelőn járó juhoknak is.

2.versszak. Az állatok nyelve

Sírnak-rínak a bárányok,
Rimánkodnak a juhásznak.
Hogy mondja meg a gazdának,
Adjon szénát a birkának!

Ha a szopósbárány sír, az anyjának több élelemre van szüksége. A bárányok rívása éhségüket jelzi, mivel az anyajuhok az egyre kisebb tápértékű téli füvön már képtelenek elegendő tej termelésére, főleg, ha ikresek. Ilyenkor szénára, abrakra van szükség, amit a tulajdonosnak kell kiutalnia a juhásza számára, aki szintén reméli, hogy végre beszorulhat juhaival együtt a megfagyott világból a hodály melegébe, vagy legalább a szénakazal enyhébe, mert minél soványabb a legelő, annál többet menetel egy nap a juh élése után, s vele kutyagol juhásza is sárban, fagyban, havasesőben.

3.versszak- A gazdák számítása

Azt feleli rá a gazda,
Semmit nem ad a juhoknak.
Van még tippan a bokorban,
Kaparja ki az ebadta.

A Szent András táján hullott hó, és az ebből jósolható cudar tél ígérete azonban óvatosságra inti a gazdát, akinek nem csak juhait, hanem igavonó jószágait, tejelő teheneit is szénával kell étetnie a következő kaszálásig. Egyedül a juhon takarékoskodhat, ha a juhászát rászorítja, hogy még kitartson, és a zord idő ellenére is kihajtson. A hó ugyanis nem egyformán fedi a legelőket, a fák tövében, bokrok alján vékony, vagy éppen semennyi hó sincsen, és évközben a juh amúgy sem szívesen dugja be a fejét a bokrok ágai közé, ezért ott mindig nagyobb fű marad télire, afféle végső tartaléknak. Ezek a hóban maradó lyukak azután vonzzák a kétségbeesett juhokat, akik éhségükben ezeknek is neki állnak, ha éppen nem fiatal fák haját eszik meg, vagy a csipkebokrok termését.

4.versszak-Ki mint gondozza, úgy veszi hasznát

Nem úgy van az csalfa gazda,
Azt a szénát ne sajnálja!
Jó volt a túró a nyárba,
Ezer forint gyapjú árba.

Ha a juhot nem teleljük,
Jövő nyárba meg se fejjük.
Ha elhulljon szegény pára,
Minek bízta a juhászra!

Azonban a juhászt sem ejtették a fejére, és a gazdát a leggyengébb ponton, a pénztárcájánál ragadja meg. Szembesíti vele, hogy a nyári dús legelőkön fejt tej milyen nagy jövedelmet adott, és a családot is ellátta. Emellett a gyapjún busás haszon keletkezett, hisz ez azelőttről való nóta, mielőtt az ausztrál és nyugat-európai konkurencia megfojtotta a magyarországi gyapjútermelést. De a végső érv a legnyomósabb. Ha a jószágok legyengülnek a télben, akkor tavasszal hiába zsendül ki a fű, mert a juhok vagy elhullanak addig, vagy úgy visszaesnek, hogy elmarad a gyapjúnövesztés, jelentősen csökken a tejhozam, és amit megnyerne a gazda a réven, elveszíti a vámon.

Az ének eddig okítja a jövő juhászait e kritikus helyzetben való helytállás mibenlétére. A pásztortörvény szerint, ha a gazda nem adja ki az ahhoz szükséges takarmányt, hogy a pásztor jól tarthassa jószágát, akkor indoklás nélkül otthagyhatja a szolgálatot, nem éri folt a becsületét. Mert a régi világban a becsület volt legelöl, utána következett minden egyéb szempont.