„amiben az angyalok mosdottak”
A kút szerepe a tisztálkodásban

„Karácsony éjszakáján… Aki leghamarabb vitt a kútról vizet éjfélkor, az vitte el az aranyos vizet, amiben az angyalok mosdottak.”

E hiedelmet Babus Jolán gyűjtötte az 1950-es években a beregi Tiszahátról, amelyről már akkor így vall: „Ez már csaknem feledésbe ment szokás, kevesen emlékeznek rá, ma nem gyakorolják.” (Babus J. 1976. 117.)

Nyáridőben a tél legszentebb ünnepét idézni talán nem ildomos, de ezen rövid bevezetés kedvéért én most mégis megteszem. Ennek legjelentősebb oka az idézett hiedelem kötődése a parasztporták e témakörben kihagyhatatlan objektumához, a kúthoz, hiszen az onnan vitt aranyos víznek nagy értéke volt: széppé és egészségessé tette azt, aki megmosdott benne.

A tisztálkodás legalapvetőbb feltétele a víz. Az 1900-as évek elején a falvak lakói mind a természetes, mind a mesterséges víznyerés útját-módját ismerték, használták.

Azt gondolhatnánk, hogy akik fürdésre alkalmas természetes folyó vagy álló vizek közelében éltek, azok nyári időszakban a természet adta lehetőségeket kihasználva gyakrabban merültek vízbe. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei néprajzi gyűjtések azonban nem feltétlenül erről árulkodnak. Luby Margit írásait tallózva ezt olvashatjuk:

„Parasztember jó, ha nyárba egyszer megfiredik a Szamosban. …

Persze ennek a folyóban való fürdésnek sok az áldozata, mert a nők közül senki, s a férfiak 99 százaléka nem tud úszni. … Természetes, hogy aki aztán egyszer fürdésközben kotúba (gödörbe) lép, az ottvész menthetetlenül.” (Luby M. 1935. 208.)

Ugyanakkor Túristvándiból származó néprajzi leírások a templomkert mögötti lófürösztőről is tudósítanak, ahová a csordát is behajtották, ahol a szekereket is lemosták, és ahol a fiatalság is fürdött nyáron. Azt, hogy a Túr vizében milyen gyakran merült el az ifjúság, sajnos nem tudhatjuk meg a gyűjtésekből, de bizonyára arra ügyeltek, hogy ne közvetlenül a csorda után fürödjenek, mert az emlékek szerint:

„Amikor kiment belőle a csorda, a trágya úszkált a víz tetején.” (Hadházy P. 1986. 127.)

Amellett, hogy egyes vidékeken a természetes vizekben fürödtek, a kutak vizét gyakran használták mosdásra és olykor fürdésre, fürösztésre is.

Az említett kutak a mesterséges víznyerés formái, s ezeket a Magyar Néprajzi Lexikon így jellemzi: földbe mélyített, bélelt vagy béleletlen gödrök, amelyekből a vizet különböző szerkezetekkel emelik ki. (Balogh I. – Hoppál M. 1980. 362-364.)

Kezdetben az ásott, később a fúrt kutak, azok mélysége, bélésének és vizének minősége mind-mind az anyagiaktól függött. Hadházy Pál az 1930-as évekbeli túristvándi kutakat így jellemzi:

„A fúrott kút létesítése előtt csak négy jóvizű kút volt lstvándiban. A kastély körül két ásott, betongyűrűvel bélelt kút volt, az egyik a báró, a másik a tisztségeviselők részére. A harmadik, fabödönös kút a lelkészlakás udvarán, a negyedik pedig, mely betongyűrűs kút volt, az iskola udvarán…

A faluban lévő ásott kutak vize fertőzött volt. Ezek talajvizes, nyitott fedelű kutak voltak, néhány belőlük betongyűrűs. A kút gémjére és kávájára rászállottak a madarak, belepiszkoltak, a szél pedig mindenünnen belesodorta a szemetet. Az istállóhoz is közel voltak, 4-6 méternyire, a trágyadomb sem esett messzebb! Nos, ilyen kutakból ittak, ilyen vízzel főztek.” (Hadházy P. 1986. 126-127.)

AZ 1940-es évekre történt változásokat, szabályokat egy nyírlugosi leírás foglalja össze:

„1943-ban szabályzat rögzíti, hogy minden telken kutat kell ásni. A múlt század végén csak 9-10 közös kút volt a faluban. Ezeket a közös kutakat arról nevezték el, akinek a háza előtt álltak /Szemén kútja stb /. Ma általában mindenkinek van saját kútja, csak elvétve fordul elő, hogy két szomszédnak van egy közös kútja. Ilyen esetekben a kút vagy a közös kerítésen van, az utcai részen, vagy pedig állandó nyilast, vagy kiskaput hagynak az udvari kerítésen, hogy a szomszéd átjárhasson vízért. … A kutak általában gémesek. Az esetek nagyobb részében az utcai kerítéstől néhány lépésre állnak, az utcához közel. Ez az a hely /a kapu mellett/, ahol a kút a legkevésbé van útban a szekérrel való közlekedés szempontjából.  … A kút mindig távol van az istállótól és a trágyadombtól, amit szintén a hatóságok erélyes fellépése eredményének kell tartanunk.” (Viga Gy. 1977. 29-30.)

A kúttípusok között számtalan kezdetleges változatot találhatunk: nyertek vizet az árokból, a vályoggödörből, kubikgödörből, az ásott gödrökből (más néven gödörkútból) és az úgynevezett sírkutakból is. A felsoroltak közül a kubikgödör a fák tövének, a kivett dücskőnek a helye, amelyben összegyűlt a víz. A gödörkutakat fűzfavesszőfonással bélelhették. A sírkutak olyan gödrök voltak, amelyekhez 3-4 lépcső vezetett lefelé, így hosszuk kb. 2 méter volt. (Gaál I. 2004. 55-56.)

Az ásott kutaknak többféle fával bélelt szerkezetét ismerték: eltérő volt a fakút, a kútládás megoldás és a pendelyes kút is. (Gaál I. 2004. 55-56.)

A kezdetleges kutakból a víz kimerése történhetett horgasfával, kötéllel vagy lánccal; ezek mindegyikének végére vödröt rögzítettek.

A különböző betongyűrűs, fejlettebb kúttípusok között találhatjuk a gémeskutakat és a tekerőhengeres kutakat, melyeknek ismertebb változata a kerekes kút. A víz kihúzására ezekben az esetekben is a vödör szolgált, amit a gémeskút ostorának végére, a tekerőhengeres kútnál a kötél vagy a lánc végére akasztottak.

A gémeskutak szerkezetéhez – ágas, gém, ostor – hozzátartoztak egyéb kiegészítő elemek is:

 „A kútágas köré földet hánytak, amit sövénnyel körülfontak. A kútgém vastag végén kölönc, mely célra dücskőt, fadarabot, követ kötöttek, vagy elhasznált bográcsot akasztottak kő és tégladarabokkal megrakva.” (Kiss L. 2008. 392-401.)

Annak ellenére, hogy egyes leírások konkrétan nem jelzik, hogy a mosdás, fürdés vize honnan származik, mégis sejthetjük, hogy egyes vidékeken a természetes vizekről, más vidékeken pedig a kutakból hordták a vizet, hogy a tisztálkodási szokásokat megtartsák:

„Tunyogon azt mondják, hogy szombat este mosdik, akibe jó érzés van. Vasárnap reggel csak az arcát mossa meg. Mindnyájunkat megtakarítom szombat este, mondja a másik. Csak Csekében mondják, hogy szombat este rendre megfürdik a család a szapulókádban.” (Luby M. 1935. 208.)

A szegény családoknál a mosakodás mikéntje sokmindenben eltérhetett: például mosakodhattak a kút melletti vályúnál vagy az árokban összegyűlt vízben is. „Lavórjuk nem volt, sokszor a szájukba vett vizet az összetett markukba engedték és az arcukat így mosták.” (Gaál I. 2004. 56.) Ezt a szegényekre jellemző mosdást Luby Margit 1935-ben így fogalmazza meg: „Az a rosszmájú megjegyzés, hogy szájbúl mosdik, kapcát hord, teljes mértékben áll arra, akinek nincs jó fűtött szobája.” (Luby M. 1935. 208.)

A parasztudvarokban található kutak vizét nap, mint nap használták mosdásra, ritkábban fürdésre. A földek mellett található kutak elsősorban a jószágokat és vigyázójukat szolgálták, és csak nagy ritkán használták mosdásra. A cséplőgépek megjelenése után ilyen ritka alkalom volt a cséplésben résztvevők déli mosdása:

„A cséplőgép pitymallatkor már indult, és reggel 8 óra körül megállott, hogy a munkások früstököljenek. A reggeli szabad idő egy óra volt. Ezután tovább folyt a munka délig. Az ebéd pontos kezdetét nem lehetett megszabni. Mikor az ebédvivők nagyobb része megérkezett, leállította a gépész a gépet, s kezdődött a két órás déllelés. Ekkor a dolgozók a kútnál megmosakodtak, árnyékos helyet kerestek, s ebédeltek.” (Szamosszeg, Balogh L. 1986. 38-39.)

A kút a paraszti élet elengedhetetlen tartozékává vált, gyakorlatilag a ritkán emlegetett mosdás, fürdés mellett számtalan fontosabbnak vélt „feladata” volt. Lényegesebb rendeltetésként sorolhatjuk fel, hogy vizet szolgáltatott az emberi ivóvízellátásához, az állatok itatásához, a mosáshoz, a hűtéshez, a tűzvész oltásához, az építkezéshez, a vályogvetéshez, továbbá fontos szerepet kapott a hiedelmekben.

A felsorakoztatott példákból láthatjuk, hogy a kutaknak – ha nem is kizárólag a tisztálkodás kapcsán –nagy jelentőségük volt. Miután minden portán megjelentek, igyekeztek vigyázni azok tisztaságára, de saját eszközeikkel annak veszélyes voltát is megpróbálták „kezelni”, ami a gyerekek esetében az ijesztgetés formájában jelentkezett:

„Én nem láttam jezsibabát. Annyit tudok, hallani hallottam sokat, hogy szaladt a gyerek a kút fele,
s akkor intették, hogy: “Ne menj oda, mert ott a jezsibaba!” Azért mondták, hogy bele ne essen a kútba.” (Nyíregyházi szlovákok, Erdész S. 1977. 80.)

Rózsáné Bóna Bernadett
néprajzos muzeológus

Irodalom

Babus Jolán
1976      Néprajzi tanulmányok a beregi Tiszahátról. Jósa András Múzeum Kiadványai 6. Nyíregyháza

Balogh László
1986      Dolgozatok Szamosszeg néprajzából. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 21.,              Nyíregyháza

Balogh István – Hoppál Mihály
1980      „kút” In: Magyar Néprajzi Lexikon 3., Budapest. 362-364.

Erdész Sándor
1977      Nyíregyházi szlovák (“tirpák”) nyelvjárási és néprajzi emlékek. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 9., Nyíregyháza

Gaál Ibolya
2004      Földbe épített lakóépítmények és azokban lakók életviszonyai Szabolcs-Szatmár –Bereg vármegyében a XX. században. Jósa András Múzeum Kiadványai 57., Nyíregyháza

Hadházy Pál
1986      Néprajzi dolgozatok Túristvándiból. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 22. Nyíregyháza

Kiss Lajos
2008      A Rétköz népi építkezése. (A szöveget gondozta Dám László) JAMÉ 50., Nyíregyháza, 385-407.

Luby Margit
1935      A parasztélet rendje. Budapest

Viga Gyula
1977      Telekformák Nyírlugoson. In: Németh Péter (szerk.): Néprajzi kutatások Nyírlugoson I., Jósa András Múzeum Kiadványai 8., Nyíregyháza. 18-48.