A hét műtárgya: a RÜHZSÍRTARTÓ

„Szöszke szelíd kis bojtárkám! mondd bízva, mi hervaszt?
Gazdád kérdezi, szólj: ír lesz készsége sebedre.”

                                                                                   (Vörösmarty Mihály: A juhász és a bojtár)

Megelőzés, higiénia, izolálás, karantén, gyógymód, kezelés, gyógyulás.

Ezeket a szavakat napi szinten többször is halljuk járványos időkben. Reménykedünk abban, hogy megelőzhetjük a bajt, de ha a kórság mégis felüti a fejét, a gyógymódba és a Gyógyítóba vetett hit reményében a gyógyulásra koncentrálunk.

A különböző nyavalyák felismerése és kezelése természetes volt a gazdálkodással, így állattartással is foglalkozó falusi emberek számára. A gyógyítás során több nemzedék óta alkalmazott, kitapasztalt gyógymódokat használtak, ha kellett tovább tökéletesítettek. Az emberi betegségek és az állatokat megtámadó kórságok kezelése között párhuzamokat is felfedezhetünk, hiszen számos gyógynövényt használtak hasonló betegségek gyógyítására embernél és állatnál egyaránt. Míg a települések lakóit a javas, füves ember vagy a borbély kúrálta, addig a jószágok gondozását a pásztorok látták el. Egyes pásztorok kivételesen nagy tudásúak voltak az állatgyógyítás terén. Tapasztalataik és az állatgyógyításban szerzett nagy gyakorlatuk, ügyességük folytán sokan közülük valóságos szaktekintéllyé váltak. A pásztor nemcsak őrzője volt a rábízott állatoknak, hanem egyenként ismerte őket, számon tartotta tulajdonságaikat, így azonnal tudott reagálni a kirívó esetekre.

A rühességről (scabies) azt tartották, hogy a tisztátalanság és a gondozás hiánya okozza, mely az egyik legkellemetlenebb, kártékony, fertőző betegség. Gombás András írja a Népi állatgyógyítás Szentmihályon című tanulmányában a juhok rühkezeléséről:

„Állandó figyelem kell hozzá, hogy ha fellép egy nyájban, hamar meg lehessen szüntetni nagyobb károsodás nélkül. Káros, mert a rühes, vakaródzó juhok a gyapjút is ledörzsölik, lerongyolják magukról. A rühes juhnak viszkető „pattogzás” keletkezik a bőrén. Ez állandóan izgatja. Néha másik, rosszindulatú juhász hozza a nyájra a fertőzést.”

A betegség felfedezését követően a jószágot kiemelték a nyájból, s ezután kezdődött a kezelése. A kényes területet szaruból készült rühzsírtartóban tárolt rühzsírral, rühkenőccsel kenegették, melynek összetételét a juhászok nem szívesen árultál el kívülállóknak. Összetevői között volt a disznózsír vagy faggyú, terpentin, só, és a kínyező (kéneső, higany).

Az 1846-ban Pesten megjelent Általános baromorvoslási könyv a következőt írja a rühes ló kezeléséhez:

 „…miután a rühes lovat a többiektől elválasztottuk, s külön takarmánynyal, és tisztitóeszközökkel elláttuk, következő kenetet készittetünk: 2 lat hamuzsír, 4 lat sárgakén, 3 lat salamiasó, és ½ font disznózsír ‘s ugyanannyi zöldszappan; ezen kenettel kell napjában kétszer a rühes helyeket jóvastagon bedörgölni, ‘s minden három, vagy négy nap múlva a’ kenőcsöt zöldszappannal, ’s jó melegvizzel lemosni.”

A rühzsirtartót maga a pásztor készítette, ehhez pedig az elhullott marha szarvát használta fel alapanyagként. A szarut leginkább sótartóformára alakította, melynek fenekét és dugóját fából faragta meg. Egyes pásztorok kitűntek díszítőművészetükkel, velük szívesen készíttettek megrendelésre is szaruedényeket. Ezekre a tárgyakra növényi motívumok mellett a pásztorélet eszközeit, magát a pásztort lovával vagy terelőkutyájával együtt karcolásos technikával vitték fel. A szertartókat a jószágok őrzői mindig maguknál tartották, így a szűrujjba vagy az iszákba helyezték.

A Sóstói Múzeumfalu egyetlen díszítetlen fűzfadugós rühzsírtatóját 1932-ben a neves néprajzkutató, Kiss Lajos gyűjtötte Nagykállóból.

Az 1880-as évektől a hagyományos rühzsír mellett kreolint kezdtek használni, de mivel büdös volt és szaga a gyapjún is érződött, nem igazán szerették. A patikai gyógyszerek azonban egyre nagyobb teret kaptak, ennek következtében a rühzsírtartók folyamatosan elvesztették szerepüket, lassacskán eltűntek a pásztorok eszköztárából.