„Hímes tojás lészen, tizenkét pár készen…”

Közeleg a húsvét, a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. Jelképei közül talán legismertebb a tojás, melynek hímzése tájegységeinken különböző technikákkal történt. Gombos-Lőrincz Alexandra néprajzos muzeológus most az ún. beregi aranyporos tojás titkait osztja meg olvasóinkkal.

A húsvét több kereszténység előtti elemet őriz, melyek a tavaszváráshoz kapcsolódnak. Ezek közül a legmeghatározóbbak a víz és a tojás. Utóbbi az új élet kezdetét, valamint az örök életet jelképezi. Megyénkben, a hagyományokban leggazdagabb tojásfestő vidék Bereg és Szatmár volt. A nagyrészt református lakosságú Beregben nagypénteken és nagyszombaton hímezték a lányok, asszonyok a tojásokat, melyeket nem egyesével, hanem jellemzően párban adtak át a locsolkodó legényeknek, férfiaknak.

A tojások egyik legjellemzőbb színe a piros, mely Jézus kiontott vérét és a szeretetet jelképezi, és az arany, amely a gazdagságot, valamint a feltámadó Napot idézi. A hímes tojások motívumai kódolt üzeneteket hordoznak attól, aki adja, annak, aki kapja. Az ornamentika egyik csoportjába a jelek, geometrikus ábrák, stilizált növényi minták, mint például a virág, hullám, pont vagy karika, míg másik csoportba az élethű ábrázolások, az ember és állat motívumok tartoznak.

Az itt bemutatott hímes tojás piros színű, melyre festés után az íróka segítségével készítették el a mintákat. A megmintázott tojást ezután aranyporral hintették be. A hímes tojás két oldalán nagyobb méretű virág motívumok láthatóak, melyeket pontozott minta keretez. Rozmaring ág minta fut függőleges irányban végig a tojáson.

Gyűjtés helye, éve: Tiszacsécse, 1995

Készítés helye, ideje: Tiszacsécse, 1995

Gyűjtemény: Sóstói Múzeumfalu néprajzi gyűjteménye, ltsz. 96.20.20.

Méret: 5.1 x 4 cm

Amennyiben felkeltettük érdeklődését, a beregi hímes elkészítésének fortélyait nyomon követheti itt:

A videót Magyar Andrea készítette.

ÖSZTÖKE

A koronavírus-járvány közepette nem kis gond a szülők számára, hogyan tartsák az otthon zárt falai között gyermekeiket, s hogyan ösztökéljék tanulásra a jó idő csábításának kitett, mozgásra vágyó nebulókat. Ösztönöz, nógat, buzdít, sarkall, serkent, késztet… Akármelyik szinonimát használhattam volna, mégis ez a régies igealak jutott az eszembe. Nem véletlenül. Az utolsó takarítás hajrájában újra kezembe került az egykötetes Arany-összes, s jó érzés volt belelapozni, felidézni az egykor memoriterként megtanult sorokat:

De a kínos éhség azt is irigyelte,
Hajnali álmából csakhamar fölverte,
S addig ösztökélte, addig korbácsolta,
Míg a rétet összevissza barangolta;
Fölkereste fészkit a réti madárnak,

(Toldi IV-6)

Ha verseskötetek mellett szótárakat is forgatunk, azonnal kiderül, hogy az ösztökél ige az ösztöke főnév származéka. Valószínűleg nagyon kevesen vannak, akik e kiveszőben lévő, népies szó pontos jelentését ismerik, el tudják magyarázni. Akár annak a hatodikos gyermeknek, akinek életét megkeseríti Arany archaikus nyelvezete, mégis felcsillan szemében a fény, s arcára kiül az öröm, mikor végre felismeri: ez nem más, mint egy középkori szuperhőssztori, csak éppúgy szótározni kell, mintha idegen nyelvet tanulnánk. De térjünk vissza a szófejtéshez, és hívjuk segítségül ismét Arany Jánost:

Majd egy nyúl szökik fel
S indul az ugarnak, gyorsan karikázva;
„Elébe! elébe!” kurjogat a szántó
Ösztökéjét rázva.

(Télben 4)

Bár kinézetéről pontos leírást a részlet alapján sem adhatunk, azt azonban már sejthetjük, hogy olyasmiről van szó, aminek köze van a szántást végzőhöz. A nedves, gazos talaj lazítása során az eke kormánylemezére sár tapad, az ekefej és a csoroszlya előtt feltorlódik a gaz, melyet egy fa nyélre erősített vaseszköz segítségével távolít el a szántó. Ez az ösztöke, melynek használatával tehát újra működőképes lesz az eke. Ösztökél – jelentheti azt is: működőképessé tesz. De értelmezhető másként is: az ekét húzni nem akaró ökröket az ösztöke nyelével ütötték néha oldalba, így ösztönözve, „ösztökélve” engedelmességre, gyorsabb haladásra, hatékonyabb munkára a meglehetősen lomha állatokat. Ebben az értelemben használja Arany János is – a korbácsol szópárjaként –, amikor a megszemélyesített „éhség” cselekvésre ösztönzi, készteti Toldi Miklóst.

Az ösztöke valószínűleg a középkorban terjedt el, s a kezdeti időben csupán egy kihegyezett végű bot lehetett. Később alakult ki a ma már szinte kizárólag néprajzi gyűjteményekben fellelhető általános formája: egy megközelítőleg háromszög alakú vaslap, amit az esetek többségében megmunkálatlan vagy alig megmunkált fanyélre erősítenek. „Kajla nyelű bot” – írja a Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztette szótár 1867-ben –, mert az ösztöke nyelét sokszor úgy választották ki, hogy ívben hajlott vagy kétágú legyen. Szántáskor az ekeszarv mellé vagy a két szarv közötti kötőpálcára akasztották. Használaton kívül tárolást is szolgáló gazdasági épületekben, például csűrben tartották.

A szántás során használt ösztökével folklór alkotásokban is találkozhatunk. Előfordul Mátyás királlyal kapcsolatos mondákban, így egy Dunántúlon gyűjtött változatban, amely koronánk keresztjének ferdeségére különös magyarázattal szolgál:

Mikor Mátyás királyt megválasztották, még szolga-gyerek volt. A koronát az angyalok vitték el neki. Mátyás akkor is a mezőn szántogatott. Csak a nagy fényességre tekintett föl; de mivel nem tudta, hogy mi a csoda az, isztekéjével oda csapott. A koronát egy kicsint eltalálta, azóta aztán ferde rajt a kereszt. (Nagy Géza gyűjt. Gárdony, Fehér vm.)

Egy másik, Bodrogközben gyűjtött Mátyás-monda ugyancsak a királlyá választás egy csodás előjeléről tesz említést: Mátyás mint szántó gyerek, gazdájával koronázásra akar menni: hátha ő lesz a király! Ezt követően:

A gazdája erősen ránézett.
— Mit beszélsz te haszontalan?
— Majd meglássa, hogy király leszek!
— Na, akkor elhiszem, ha a száraz isztikém leszúrom a fődbe, és mire visszagyűjjünk a fordulóbul, hát kisarjadzik.
Mikor visszajöttek, mit lát a gazda, hogy kisarjádzott az isztike. Mán levél is van rajta! Akkor a gazda letérgyelt a szógája előtt.
— Elhiszem, hogy te leszel a felséges király. Ilyen nagy csudát még nem látott senki! (Részlet Ferenczi Imre gyűjtéséből, Bodrogszentes, Szlovákia)

Ahogyan mondáink is bizonyítják, az ösztöke főnév számos tájnyelvi változatban élt nyelvünkben, az iszteke, isztike mellett a források megőriztek eszteke, esztike, iszkite stb. alakokat is.

S mire használhatja még a szántó gazda ösztökéjét? „Kincskereső” botnak sem utolsó az, ahogyan arról a lovasberényi bronzkori leletegyüttes (Fejér m.) megtalálási körülményeiről szóló leírás tudósít: „A lelőhely tulajdonosa előadta, hogy szántás közben valami az ekéjét félredobta oly erővel, hogy kíváncsi volt rá, mi lehet az, amikor is egy csillogó szerszámfélét talált. Ugyanazon a helyen ösztökéjével turkálni kezdett és mindig több és több kinézésű anyag, karikák, »láncok « stb. került elő. […] A gazda persze minden darabot megreszelt egy kicsit, mert remélte, aranyat talált. Csalódnia kellett, s maga is elgondolkodhatott a szólásainkban és közmondásainkban rejlő igazságokról: földműves gazdának „arany a keze” de „nem mind arany, ami fénylik!”

K. B.

RÜHZSÍRTARTÓ

„Szöszke szelíd kis bojtárkám! mondd bízva, mi hervaszt?
Gazdád kérdezi, szólj: ír lesz készsége sebedre.”

                                                                                   (Vörösmarty Mihály: A juhász és a bojtár)

Megelőzés, higiénia, izolálás, karantén, gyógymód, kezelés, gyógyulás.

Ezeket a szavakat napi szinten többször is halljuk járványos időkben. Reménykedünk abban, hogy megelőzhetjük a bajt, de ha a kórság mégis felüti a fejét, a gyógymódba és a Gyógyítóba vetett hit reményében a gyógyulásra koncentrálunk.

A különböző nyavalyák felismerése és kezelése természetes volt az gazdálkodással, így állattartással is foglalkozó falusi emberek számára. A gyógyítás során több nemzedék óta alkalmazott, kitapasztalt gyógymódokat használtak, ha kellett tovább tökéletesítettek. Az emberi betegségek és az állatokat megtámadó kórságok kezelése között párhuzamokat is felfedezhetünk, hiszen számos gyógynövényt használtak hasonló betegségek gyógyítására embernél és állatnál egyaránt. Míg a települések lakóit a javas, füves ember vagy a borbély kúrálta, addig a jószágok gondozását a pásztorok látták el. Egyes pásztorok kivételesen nagy tudásúak voltak az állatgyógyítás terén. Tapasztalataik és az állatgyógyításban szerzett nagy gyakorlatuk, ügyességük folytán sokan közülük valóságos szaktekintéllyé váltak. A pásztor nemcsak őrzője volt a rábízott állatoknak, hanem egyenként ismerte őket, számon tartotta tulajdonságaikat, így azonnal tudott reagálni a kirívó esetekre.

A rühességről (scabies) azt tartották, hogy a tisztátalanság és a gondozás hiánya okozza, mely az egyik legkellemetlenebb, kártékony, fertőző betegség. Gombás András írja a Népi állatgyógyítás Szentmihályon című tanulmányában a juhok rühkezeléséről:

„Állandó figyelem kell hozzá, hogy ha fellép egy nyájban, hamar meg lehessen szüntetni nagyobb károsodás nélkül. Káros, mert a rühes, vakaródzó juhok a gyapjút is ledörzsölik, lerongyolják magukról. A rühes juhnak viszkető „pattogzás” keletkezik a bőrén. Ez állandóan izgatja. Néha másik, rosszindulatú juhász hozza a nyájra a fertőzést.”

A betegség felfedezését követően a jószágot kiemelték a nyájból, s ezután kezdődött a kezelése. A kényes területet szaruból készült rühzsírtartóban tárolt rühzsírral, rühkenőccsel kenegették, melynek összetételét a juhászok nem szívesen árultál el kívülállóknak. Összetevői között volt a disznózsír vagy faggyú, terpentin, só, és a kínyező (kéneső, higany).

Az 1846-ban Pesten megjelent Általános baromorvoslási könyv a következőt írja a rühes ló kezeléséhez:

 „…miután a rühes lovat a többiektől elválasztottuk, s külön takarmánynyal, és tisztitóeszközökkel elláttuk, következő kenetet készittetünk: 2 lat hamuzsír, 4 lat sárgakén, 3 lat salamiasó, és ½ font disznózsír ‘s ugyanannyi zöldszappan; ezen kenettel kell napjában kétszer a rühes helyeket jóvastagon bedörgölni, ‘s minden három, vagy négy nap múlva a’ kenőcsöt zöldszappannal, ’s jó melegvizzel lemosni.”

A rühzsirtartót maga a pásztor készítette, ehhez pedig az elhullott marha szarvát használta fel alapanyagként. A szarut leginkább sótartóformára alakította, melynek fenekét és dugóját fából faragta meg. Egyes pásztorok kitűntek díszítőművészetükkel, velük szívesen készíttettek megrendelésre is szaruedényeket. Ezekre a tárgyakra növényi motívumok mellett a pásztorélet eszközeit, magát a pásztort lovával vagy terelőkutyájával együtt karcolásos technikával vitték fel. A szertartókat a jószágok őrzői mindig maguknál tartották, így a szűrújba vagy az iszákba helyezték.

A Sóstói Múzeumfalu egyetlen díszítetlen fűzfadugós rühzsírtatóját 1932-ben a neves néprajzkutató, Kiss Lajos gyűjtötte Nagykállóból.

Az 1880-as évektől a hagyományos rühzsír mellett kreolint kezdtek használni, de mivel büdös volt és szaga a gyapjún is érződött, nem igazán szerették. A patikai gyógyszerek azonban egyre nagyobb teret kaptak, ennek következtében a rühzsírtartók folyamatosan elvesztették szerepüket, lassacskán eltűntek a pásztorok eszköztárából.

BOCSKOR

2020-ban különös évet írunk: a koronavírus mindenre rányomja bélyegét. Hányszor tesszük fel magunkban azt a kérdést, miszerint: „menni, vagy nem menni?” A döntést mindenki önállóan hozza meg, nem egyszer a közzétett szabályok, a külvilágból érkező hírek, a kényszer vagy csak saját érzései hatására.

Van úgy, hogy mennénk! Van úgy, hogy maradnánk! Előfordul az is, hogy nem akarunk, de mégis menni kell! Van ez így koronavírus esetén és anélkül is, hiszen az 1950-es években így sóhajtottak fel Lónyán, ha menni kellett, de nem akaródzott:

„Sej-haj, menni kell, száraz bocskort kenni kell!”

(Babus Jolán: Néprajzi tanulmányok a beregi Tiszahátról, 1976.)

Arról a legősibb lábbeliről van itt szó, aminek kezdetleges formájú változatát a szegényebb parasztemberek ügyesebbjei egy-egy darab bőrből önmaguknak is elkészítették. Ha azonban a tehetősebbje bocskort szeretett volna vásárolni, arra is megvolt a lehetőség! Flórián Mária a Magyar Néprajz IV., Életmód kötetében sorolta fel azokat a mesterségeket, melyek képviselői már a 18. század óta készítettek bocskort: így a bocskorfűzőket, a bocskormetélőket, majd a vargákat, a tímárokat és később a csizmadiákat.

A változatos elkészítési technikák alapján többféle bocskorformát is megkülönböztettek az elmúlt évszázad során a kutatók, abban azonban mindannyian megegyeznek, hogy e lábbelik alapvetően téglalap alapú bőrdarabból készültek, amelyet bőrszíjjal erősítettek a lábra.

Mezítláb ritkán hordták – olvashatjuk a Balassa Iván és Ortutay Gyula által írt Magyar néprajz kötetben. Míg nyáron elég volt egy vékony vászonból kifogott kapca, addig télen több rétegben tekerték a lábra vagy melegebb anyagokat vettek elő. Így kerülhetett a bocskorba bőr- vagy gyapjúkapca, melynek legfelső rétegét zsírral kenték be, hogy ellenálljon a víznek.

A bocskor mindennapi viseléséről Nyárády Mihály Az ajaki népviselet című tanulmányában így ír:

„A lányok az 1848—1849-es években még bocskorban jártak.”

A 19. század közepét követően azonban csak az aratáshoz, illetve a szegénységhez kötik a bocskor használatát.

1902 augusztusában így írnak az aratásról a Nyírvidék lapjain:

„Az aranysárga tarlón hosszú sorokban fekszik a keresztekbe rakott élet. Napokon át harsogott a kalásztengerben a Stájer penge. A sárga hullámok egyre fogytak. Mindig kevesebb, mindig kevesebb rengetni valót talált a szél és mindig több lett a kereszt.
… A tallójáró bocskor alatt ropog a rövidre maradt búzaszár.”

Viselték nagyobb szegénység vagy rendkívüli események idején, a világháborúk után is, hiszen olyankor a szükség rávitte az embereket. Sokan rossz csizma szárából maguknak, házilag készítettek bocskort. (Magyar Néprajzi Lexikon, bocskor szócikk)

1938 áprilisában A Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap oldalain „Tűrhetetlenek a bőrkartell diktatórikus túlkapásai” címmel jelent meg egy cikk:

„A lábbeli árának meredek emelkedése ismét időszerűvé teszi, hogy a kormány erélyes kézzel nyúljon, a »szabad áralakulásnak« ahhoz a rendszeréhez, amely már hosszú idő óta kizárólag néhány hatalmas bőrgyár malmára hajtja a vizet. Ma már jóformán az a helyzet, hogy még a jobb középosztályhoz tartozó publikum is alig képes új cipőt vásárolni. A szegényebb városi és falusi lakosság helyzete pedig e téren már-már kibírhatatlan… Meg kell akadályozni, amíg nem késő, hogy a derék falusi magyar visszasüllyedjen a bocskor- vagy a saruviseléshez.”

A második világháborút követően, szükségből még hosszú ideig hordták a bocskort. Nyárády Mihály az 1960-as évek ajaki élő népviseletét bemutató tanulmányában azt írja, hogy aratás alkalmával tizenéves kortól öregkorig mindenki viselte a bocskort.

Néprajzi gyűjteményünk itt bemutatott bocskorát 1967-ben Erdész Sándor gyűjtötte. A leltárkönyvbe a következőket jegyezte be róla:

„Csizmaszár bőrből készült papucs, bőrpánttal és körbefutó bőrfűzővel, egy pár.”

Az Ébner Sándor 1932-ben megjelent, „Bocskorformák Csonka Szatmár és Bereg megyében” című tanulmányában található rajzok alapján múzeumunk ’67-es bocskora az úgynevezett „tót bocskor” formák egyikéhez hasonlít. Így az egykori elnevezés szerint „féloldalasak”, tehát jobb és bal lábasak, melyek további jellemzői a viszonylag széles bőrből készült keresztpántok.

A tárgy különlegességéhez tartozik, hogy egyetlen helységben, Nyírturán készítették, használták és gyűjtötték. A bocskor viselését és az egykori közlekedési viszonyokat tekintve feltételezhetjük, hogy a képen látható lábbeli eredeti használata során sosem jutott messzire Nyírturáról – annak ellenére, hogy nem volt karanténban!

1967-ben Nyírturáról Nyíregyházára, majd Nyíregyháza-Sóstófürdőre „költözik” és a múzeum néprajzi gyűjteményében kezd új életet. Számos alkalommal kerül a raktárak polcairól a közönség elé, így a múzeumpedagógiai órák során az ott bemutatott tárgyak között kap helyet, vagy az időszaki kiállításokban tekinthető meg.

Jelenleg is fontos feladatot teljesít, hiszen a Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításában Kis János lábbelijeként szerepel! Azé a Kis Jánosé, aki Móricz Zsigmond Tragédia című elbeszélésnek főszereplője.

Rózsáné Bóna Bernadett

néprajzos muzeológus

A BIBLIA TÖRTÉNETE

A MAGYAR NÉP SZÁMÁRA

(KÖTET)

A Sóstói Múzeumfalu néprajzi gyűjteményének darabja nincs túl jó állapotban: gerincéről hiányzik a borítás, fedele szakadozott, a megsárgult lapok szélei itt-ott kirojtosodtak.

 A kötet így került a gyűjteménybe. Szörnyülködhetnék, hogy miért ilyen használt, engem mégis jóleső érzéssel tölt el. Állapota arról árulkodik, hogy többen, sokat forgathatták mielőtt a múzeumba került; azt pedig csak remélhetjük, hogy egykori tulajdonosainak megszépítette a mindennapjait.

A Szentírás szövegeinek értelmét már eddig is többféleképpen magyarázták, és bizonyára megszámlálhatatlan megközelítése lesz a jövőben is. Jelen hittudományi értekezés Radó Polikárp bencés és Varga Ottó ciszterci áldozópap, két különböző római katolikus szerzetesrend tagjának munkája.

A két író közül Radó Polikárp az ismertebb; őt 75. születésnapján, 1974-ben a Teológia – Hittudományi folyóirat 8. számában így köszöntötték:

„Tisztelettel és hálával köszönti a TEOLÓGIA folyóirat az első felelős szerkesztőjét, a Hittudományi Akadémia nyugalmazott professzorát, az európai hírű liturgiatörténészt, aki Pannonhalmán ünnepli 75. születésnapját. …

Szívből gratulálunk a sokak szeretett »Póli bácsi« -jának” (33.)

A PALLADIS R.T. által Budapesten kiadott kötet papír fedele fekete színű, közepét arany kehely és világoskék kereszt díszíti, körülöttük a fekete papírba nyomott minták sugarakat, csillagokat ábrázolnak.

A kötetnek szokás szerint két nagy fejezete van: AZ ÓSZÖVETSÉG és AZ ÚJSZÖVETSÉG.

Az Ószövetség 36 kisebb fejezete közül az első azt magyarázza, hogy „Hogyan teremtette Isten a világot”, végül az utolsó azzal zár, hogy hogyan zajlottak „A választott nép utolsó küzdelmei vallásának szabadságáért”. Az Újszövetség magyarázata 33 kisebb fejezetből áll. Az első „A kis Jézus szülőföldje és népe”, az utolsó „Az apostolok kora véget ér” témaköröket ismerteti.

 A kötet végén az írók hivatkozásai találhatók, miszerint a szentírás idézeteit „a Szt. István-Társulat Szentírás-Bizottságának szövege szerint” közlik, továbbá a rajzokat „J. Schnorr “Bibel in Bildern” című könyvéből vették át.

A teljes kötetet a „Fontosabb családi és egyéb események” oldal zárja, amely arra a tapasztalatra épít, hogy a gyakorlatban tulajdonosaik a bibliák és énekeskönyvek belső oldalára személyes feljegyzéseiket, családi adataikat rögzítették. Sajnos, ebben a kötetben kézzel írt bejegyzést nem olvashatunk, az oldal teljesen üres.

Pünkösd napjához közeledve – befejezésként – a „A VIGASZTALÓ SZENTLÉLEK ELJÖVETELE” című fejezetnél nyitottam ki kötetünket, mely a következőképpen kezdődik:

„Húsvét után az ötvenedik nap pünkösd ünnepe. Az apostolok a Boldogságos Szűz Máriával együtt immár tíz nap óta könyörögtek Istenhez, hogy küldje el Krisztus Urunk ajándékát, a Szentlelket. Szemük hol az ajtóra pillantott, hol a mennyezet felé, mert nem tudták még, honnét és hogyan jelenik meg a Szentlélek. Pünkösd napjának reggelén 9 óra tájban egyszerre hatalmas zúgás töltötte be a házat. Az égből indult ki a hang és olyan volt, mint a szélvész robaja. Az apostolok érezték az Isten közellétét. Majd hirtelen fényes láng tűnt fel és szétoszlott nyelvalakú tüzekké és leszállott mindegyikükre. A Szentlélek Úristen jött el és betöltötte mindnyájuk szívét.” (Radó P. – Varga O., 1938. 380.)

E rövid részletből is érezhetjük, hogy a kötet elérte célját, hiszen az árnyalt leírás segítségével magunk elé tudjuk képzelni a történések sorát és mikéntjét. De ahhoz, hogy a képzelet teljessé válhasson, a leírást egy fekete-fehér rajzzal is kiegészítették. A rajz az apostolokat és a rájuk szálló lángnyelveket ábrázolja, s miközben ők kezüket hálát adva égnek emelik, arcukon a teljes megnyugvás tükröződik.

Rózsáné Bóna Bernadett
néprajzos muzeológus

Emberfejes mángorló

A mángorló a vászonfélék mosás utáni kisimítására, fényesítésére szolgáló tárgy, amely nemcsak a paraszti háztartásoknak volt nélkülözhetetlen eszköze, hanem széles körben használták a városban élők is. A vasalónak ez az elődje általában 10-15 cm széles, 60-70 cm hosszú, téglalap alakú fából készült, alsó végén rövid nyéllel. Egyik lapja bordázott, a másik viszont sima, amely jó lehetőséget nyújtott a faragással, ékrovással, karcolással történő díszítésre. Használata úgy történt, hogy a vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorlót bordázott felével görgették rajta. Legtöbbször kerékgyártó mesterek, molnárok, falusi faragók, pásztorok készítették megrendelésre, eladásra vagy ajándékba. A legény a kedvesének, a férj a feleségének faragott vagy készíttetett, többnyire azonban lakodalmi ajándék volt. Sok esetben belevésték a megajándékozott vagy az ajándékozó nevét és a készítés dátumát, esetleg helyét is.

A mángorlók díszítésének motívumkincsét a népművészetben általános szerelmi szimbólumok alkotják: a tulipán, rozmaring, margaréta, rózsa, szilvamag, szív s a stilizált virágok. Az itt bemutatott mángorló – szépen megformált tulipános-indás-életfás díszítése mellett – azért érdemel figyelmet, mert az Alföldön igen ritka emberábrázolás egyik példája: felső végén egy fej (arc) látható. A tárgy a rávésett felirat szerint 1870-ben készült Kis Borbála részére, és Balsán használták.

Faragott képkeret

A népi lakáskultúrát, a bútorok és a szobát díszítő elemek elhelyezését a parasztságnál hagyományok, szokások határozták meg, így különbségeket fedezhetünk fel etnikai, vallási és táji vonatkozásokban. A XIX. században a gazdálkodás fejlődésével, modernizálódásával a lakáskultúra stílusváltása is elkezdődött, a parasztbútorok mellett fokozatosan elterjedt a megrendelésre készült polgári bútorzat. Természetesen ez nem egy azonnali éles váltást jelentett, hiszen a tulajdonosok érzelmileg is kötődtek az akár többgeneráció által átörökített berendezésekhez. A faliképek, melyek főként üvegképek, tükörképek voltak, a XVIII. századtól részei a paraszti szobaberendezéseknek. Az úgynevezett elsőházba vagy tisztaszobába elhelyezett, képkeretbe foglalt nyomatok elsősorban vallási tartalmúak voltak, majd a XIX. század második felétől, még inkább az I. világháborútól kezdve megnőtt a fényképek száma. Különösen kedveltek volt az esküvői képek, melyeket a menyasszonyi koszorúval vagy a vőlegény bokrétájával üvegeztettek be. Emellett a születési, esküvői, konfirmációs emléklapok festett virágos vagy nyomtatott képei is gyakoriak voltak.

A két világháború között Paszabon vásárolt képráma házilag készült. A képkeretben középen található nagyméretű üres rész egykori tartalmát már nem tudhatjuk meg. Az ékrovással díszített fenyőfa ráma kilenc részből áll, s ebből nyolc részben nyomatokat helyeztek üveg alá. A nyomatokon virágok (rózsák, gyöngyvirágok, nefelejcsek, árvácskák), egymáshoz érő férfi és női kezek, illetve turbékoló galambok szerepelnek. Ezek a képrészletek romantikus érzelmeket keltenek a szemlélőben, így talán egy esküvői képrámáról beszélhetünk, mely az ifjú pár fényképét foglalta keretbe.

Baloghné Szűcs Zsuzsanna
etnográfus muzeológus

HORDOZHATÓ CIMBALOM

A Nyírmadáról származó kiscimbalom típusa szerint elődje a lábbal és pedállal ellátott, közismertebb cimbalmoknak.

Schunda Vencel József, aki 1874-ben fejleszti ki e páratlan zenei eszköz pedálos változatát és teszi ismertté a városi, polgári körökben, így ír a kiscimbalomról:

„A czimbalom akkoriban [az 1860-as évek] hiján volt nemcsak a pedálnak, hanem egyáltalán a rendszeres beosztásnak.”

 A XVIII-XIX. században a növekvő zenei igények jegyében születő kicsinylő megjegyzések ellenére, e hangszer egyszerűbb népi változata a parasztság fontosabb életeseményeinek többségén jelen volt, és páratlan népszerűségnek örvendett. Talpalávalót szolgáltatott lakodalmak, nagyobb táncalkalmak során, és gyakorta emelte a hangulatot oly fontos találkozóhelyeken is, mint a kocsma: „De a kocsma bezzeg hangos! / Munkálkodik a cimbalmos…” (Petőfi Sándor, 1847.) A magyar népzenében megszólaló hegedű és bőgő társaságában felhangzik a parasztcimbalmosok, cigányzenészek jellegzetes játéka is. A hangszer a XVIII. században a cigányzenekarokban találta meg végleges helyét.

A múzeum műtárggyá avanzsált, 84 acélhúrral ellátott darabja hangszerkészítő műhely jelét nem viseli. Egyedi jellegzetessége a trapéz alakú hangszertest négy kerek hanglyuka köré kézzel festett, erősen stilizált virágmotívum. A hangszer két szélén található vaskarika a nyakba akasztásra szolgált, ami megkönnyítette a hangszerrel való mozgást: például a lakodalmi menetek kíséretét.

(Istvánovits Eszter – L. Nagy Márta – Ratkó Lujza szerk.: Bőségszaru. Ízelítő a 150 éves Jósa András Múzeum Gyűjteményeiből. Nyíregyháza. 2018. 151-152.)

Rózsáné Bóna Bernadett
néprajzos muzeológus

Borotvatartó

A borotválkozás már az őskortól ismeretes, amikor kagylóhéjakat vagy pattintott kőeszközöket használtak a testszőr eltávolítására. Az ókori egyiptomi időktől kezdve tudjuk, hogy higiéniai okai voltak a szőrtelenítésnek. A borotválkozás az évszázadok során egyfelől az élősködők elkerülésére volt alkalmas, másfelől a kor divatjához is hozzátartozott. Az ipari forradalom idején, a technológia javulásával egyre jobb acélötvözeteket tudtak előállítani, ami a borotvákat is jobbá, élesebbé és biztonságosabbá tette. Az első összecsukható borotvakések és biztonsági borotvák megjelenésével már mindenki számára elérhető és megoldható volt az otthoni borotválkozás, nem feltétlenül kellett borbélyhoz járnia. Ebben az időben alakultak meg az első kozmetikai cégek is, amelyek már célzottan gyártottak olyan termékeket, melyek az otthon történő borotválkozás elterjedését segítették.

Az összecsukható borotvakésekhez a parasztemberek borotvatokot, borotvatartót készítettek vagy készíttettek. A legmívesebb darabok faragó pásztorok kezei közül kerültek ki, akik ráérő idejükben szívesen dolgoztak megrendelésre is. A Nyíregyházán 1934-ben gyűjtött borotvatok készítésének ideje a XIX. század végére tehető. Alkotójáról semmit nem tudunk, viszont a tárgy fedelén VL monogram olvasható. A nyárfából faragott, elfordítható tetejű tartót díszes sarokszeggel látta el megmunkálója, s cikkcakkos és napsugaras körmotívumokat vésett a fedelére, illetve a két oldalára. A fedél két részből áll, melyeket a hiányzó fapecek elfordításával lehetett kinyitni. A NAP, mint díszítő elem fontos szimbólum volt a pásztorok életében, hiszen a nap járásából tudták az emberek az időmúlását számon tartani. A NAP a kozmikus értelem és az igazság egyetemes szimbóluma. Látszólagos Föld körüli útja az élet, a halál és az újjászületés jelképévé avatta. Ábrázolása igen gyakori a pásztorművészetben.

Baloghné Szűcs Zsuzsanna
etnográfus muzeológus

Díszített bot

János evangéliuma 10. részében olvashatjuk Jézus egyik példabeszédét a következő kijelentéssel: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” Jézus Krisztus érettünk hozott kereszt áldozata jelenik meg ebben a példázatban, melyben központi szerepe van a PÁSZTOR alakjának, aki juhait gondozza, védi és számon tartja. Jézus, mint jó pásztor kedvelt témája a különböző korok művészeti irányvonalainak megfelelő keresztény tartalmú ábrázolásoknak. A falusi emberek lakáskultúrájában is felfedezhetjük a vásárban vagy búcsúban vásárolt bekeretezett ponyvaképeken, melyet a tisztaszobába helyeztek ki, illetve megtalálhatjuk az énekes könyvek és bibliákban jelzőként használt igés kártyákon. A képek érdekessége, hogy Jézus Krisztus kezében a terelés egyik legfontosabb eszközét, a botot is megjelenítik.

„A bot a pásztornak a címere, megismerni róla miféle” – írja Papp József Hortobágy című munkájában. Ha úgy adódott, fegyvernek használta botját, de szükség esetén földbe szúrva, szűrét ráterítve árnyékot adó menedékké vált. A pásztorokat nemcsak járásukról, de botjukról is meg lehetett ismerni. A csikósnak vékony botja, a juhásznak kampós botja, a kanásznak vaskos botja volt. A díszesen faragott vagy bevert, esetleg rátétekkel tűzdelt ünnepi botokat jeles alkalmakkor használták, így vásárba vagy templomba menet.

A bemutatott díszített botról leltárazója, Nyárády Mihály csak röviden ír, hiszen a tárgyat Kiss Lajos 1933 augusztusában 5 pengőért vásárolta Kenézlőn. Vadalmafából készült, kaucsukkal, rézzel, cinnel berakott. A berakásos díszítmények motívumai közül felismerhetjük a pásztorokhoz és betyárokhoz kötődő tárgyakat, így a baltát és a pisztolyt, de virágokat, búzakalászt, szívet, csillagot és mértani alakokat is. Feltüntettek rajtuk évszámot, teljes nevet vagy monogramot, így a következőt olvashatjuk rajta: K. Sz. 1923, Kom és K. 19.

Baloghné Szűcs Zsuzsanna
náprajzos muzeológus

Libatömő

Márton nap közeledtével mi más juthatna elsőként eszünkbe, mint Szent Márton legendája, az árulkodó szárnyasok gágogása, a sült libacomb illata, vagy akár a véleményeket megosztó hizlalt libamáj?

Felkerekedtem és a raktár mélyén különös tárgyra találtam. A szépnek nem mondható libatömő láttán kissé magam is megborzongtam.

Felmerült bennem a kérdés: Miért idegenkedek ettől a tárgytól?

Eszembe jutott a libatömés körül kialakult vita, mely évek óta tart: valóban kegyetlenség és állatkínzás a liba tömése? Most tényleg egy kínzóeszközt tartok a kezemben!?!?

A Magyar Néprajzi Lexikon „baromfitartás” szócikke szerint a lúdtömés női munka volt, a hizlalt liba eladásából – ugyanúgy, mint minden egyéb haszonból, amit a baromfi hozhatott – az asszonyok ruhát vettek maguknak, vagy ha lány volt a háznál, a kelengyébe is gyűjtöttek.

A több zsír és a nagyobb máj reményében a libákat ősszel tömték. A sózott, olajban vagy zsírban áztatott tengeri, egy kis emberi segítséggel, jól csúszott a liba torkán. A tömés 4-6 hétig tartott, ilyenkor a szárnyasokat szűk helyre zárták, hiszen hízni, csak mozgás nélkül lehet. Általában ünnepek előtt tömtek értékesítés és/vagy saját fogyasztás céljából, hiszen a liba minden része finom volt a búcsúk idején vagy karácsony táján is.

Később a falvakban élő nagyszülők ünnepei kiegészültek a városból látogatóba jövő unokák érkezésével. Erre külön, saját egyedi tudásukat is bevetve készültek! Mindezt nagyszerűen példázza Szabó Béla Libatömés című novellája, amely 1956. december 22-én jelent meg az Új Ifjúság című lap 6. oldalán:

„Ilon, a nagymama, ragaszkodott hozzá, hogy személyesen hizlal egy libát az ünnepekre. Varga Maris ugyan felajánlotta, hogy ő szívesen tömi a libát, de erről Virágné hallani sem akart, mert »ott még nem tart«, mondta megbántva, a szokottnál kissé élesebb hangon.

…
Eljött végre a nagy ünnep napja. A szoba sarkában ott állt a feldíszített fenyőfa, alatta a gyermekeknek és unokáknak szánt ajándékok egész sora, amely a szívből jövő áldásosztásnak a jelképe volt.

…
— Gyönyörű mája van — mondta a nagymama — miközben megigazította drótkeretes szemüvegét, amelyet bevett szokásként még mindig hordott, akárcsak a pettyes kendőt a fején. Különösen a máj sápadt, barnás árnyalatát dicsérte. A nagy lábasban olvasztották a zsírt és ő maga személyesen fröccsentett a fortyogó töpörtyű közé pár tejcseppet, hogy barnák és omlósak legyenek.”

A „személyes hizlalásnak” értéke volt, mondhatni benne volt a nagyszülők szíve-lelke.

Nem kínozták a libát, csak tették a dolgukat. Igaz, ekkor még mindez csupán kézzel történt, hiszen a különböző eszközök az 1920-as évektől kerültek „forgalomba” és a paraszti porta udvarán szó sem volt libatömő gépekről.

Az itt látható kézi libatömő bizonyára a „fejlődés” hozadéka. A pléhlemezből készült, tölcsér alakú, fa dugattyús darab átmenet volt az eszköz nélküli és a gépi libatömés között. Egyszerűen a paraszti állattartás tárgya, a libatömés egyik emléke, tehát az élet része volt.

Rózsáné Bóna Bernadett
néprajzos muzeológus

Pörgettyű

December közeledtével gondolataink, – még ha csak tudat alatt is – az ünnepi időszakra kezdenek hangolódni. Beszivárognak ezek a gondolatok a decemberi készülődés folyamatába, de a munkával töltött hétköznapokba is. Így történt ez most is, amikor a Sóstói Múzeumfalu Látványraktárában dolgoztam. „Nahát, egy trenderli!” – gondoltam rögtön, amikor a szóban forgó tárgy a kezembe került, majd szemügyre vettem alaposabban. Az aprócska, alig pár centiméter nagyságú gyermekjáték egyes oldalain – ahogyan az ezután felütött Néprajzi leltárkönyv is mutatta – nehezen kivehető bekarcolt betűk láthatók: „T, V, M, S”. Akkor rögtön megcáfolódott első gondolatom, miszerint a zsidó gyermekek kedvenc hanukai játékát tartom a kezemben. Ha így lett volna, a pörgettyű négy oldaláról az „N, G, H, S” betűket kellett volna olvasnom. A tárgy adatolása sem szolgáltatott több információt számomra, hiszen gyűjtési és használati helye is ismeretlen.

„Jiddisül pörgettyű, amelyen négy héber betű olvasható: Nun, Gimel, Hé, Sin. Ezek kezdőbetűi egy jól ismert mondásnak: Nesz Gadol Hajá Sám (= nagy csoda történt ott). Ám ugyanakkor a fenti betűk (mivel a jiddis mindmáig héber betűkkel írják) négy jiddis nyelvű szó kezdőbetűje is lehetnek: Niksz (= semmi), Ganc (= egész), Halb (= fele), Stel-ájn (= tegyél be egyet).” 

Raj Tamás: 100+1 Jiddis szó

Az apró fajáték a magyar népi játékszerek között is ismeretes volt. Formáját tekintve teljesen megegyezett a trenderlivel. Készült fából, csontból faragott változata is van, de előfordult, hogy ólomból öntötték. A játék menete a következő volt: mindenki azonos mennyiségű játékkincset tett a játéktér közepére. Az egyik játékos megsodorta a pörgettyű szárát, s pörgetés után, amikor oldalára dőlt a játékszer, leolvasták a felülre került betűt. A játékosnak aszerint kellett cselekednie.

T: tenni egy diót, babszemet, cukorkát, kavicsot a középső kupacba,

V: venni egyet belőle,

M: az összes „játékpénzt” megszerezni,

S: semmit sem tenni, tehát továbbadni a pörgetés jogát.

A játék addig tartott, amíg valaki az összes kincset el nem nyerte.

A hanukai pörgettyű lényege megegyezik az itt látható tárgyéval, ám egyvalamiben különbözik tőle: nem hétköznapokon használták, hanem elválaszthatatlanul kötődik az ünnephez. A játék addig tart, amíg az ünnepi lámpás fényei égnek. Ekkor hagyományos hanukai gyerekdalok éneklése mellett a győztes legalább a fele nyereséget közösen fogyasztja el a vesztesekkel. Közösen emlékeznek a jeruzsálemi csodára, mikor a Szentély felszabadítása után meg akarták gyújtani a menórát, csakhogy nem találtak tiszta, megszentelt olajat. Új olaj sajtolásához pedig nyolc napra lett volna szükség. Végül egy kis korsó olaj mégis előkerült, s az csodás módon nyolc napig égett.

Lauber Laura
etnográfus muzeológus