Gyermek a parasztgazdaságban:

„Akkor tanítottak meg bennünket a szüleink a munka szeretetére.”

(Túristvándi, 1930-as évek)

Halljuk-e majd ezt a mondatot gyermekeink szájából? Mit érez majd ezzel kapcsolatban a következő nemzedék? Meg akarjuk-e, illetve meg tudjuk-e tanítani velük a munka szeretetét napjainkban?

Mivel az iskola nem erre hivatott, így nem indítanak „Munka szeretete” szakkört.

Otthon azonban bevonhatjuk gyermekünket a munkába, de nyilván semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen, hiszen a körülmények a legtöbb családnál megváltoztak.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy több hektáron gazdálkodnak, lábas jószágot tartanak és a baromfiudvar is nagyon népes, ezért időnként ki kell hajtani a libákat…

A paraszti lét szabályai mellett természetesen egy-egy gyermek élete 12 éves koráig többféle módon is alakulhatott, de a fő irányvonalak általánosíthatóak.

Újszülött kortól 4-5 éves korig a gyermek a nagymamával volt a háznál, ha ez nem volt megoldható, akkor az anyja mellett volt a helye. Így ott volt a ház körüli munkáknál, természetes volt számára a baromfiudvar, és a földekre is gyakran kivitték.

„Ha szopós gyermek van a háznál, az anya azt is magával viszi. Kinn a mezőn, egy fasor árnyékában, kapával kis mélyedést csinál, leterít egy rongypokróc darabot és belehelyezi a gyermekét.” (Túristvándi)

Teljesen természetes volt, hogy a gyermek belenevelődik a család mindennapjaiba, a munkafolyamatokba.

A ma divatos, gyermeknevelésről szóló, megszámlálhatatlan kérdések sora nem volt mindig természetes! A parasztcsalád legfontosabb témái a megélhetés körül forogtak. A parasztgazdaságokban mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés jelen volt, és a feladatokból mindenkinek ki kellett vennie a részét.

A nevelés alapja a szülőtisztelet és a gyermeki engedelmesség volt, ami összefonódott a munkára neveléssel.

A mindennapi tevékenységek mellett, illetve azokkal együtt szinte észrevétlenül ivódott a gyermekbe a család által gyakorolt erkölcsi normák mindegyike.

A sok gyermek megítélése gazdasági szempontból ellentmondásos volt.  Többször elhangzott az a gondolat, miszerint:

„Áldott a sok kéz, de átkozott a sok bél!”  (Túristvándi)

Ha sok gyermek volt a családban, több élelemre volt szükség, de 6 éves koruk után több mindent lehetett rájuk bízni; ilyenkor jó volt a sok kéz, mert „sok bajjal járt az a főüd” (beregi Tiszahát).

6 és 12 éves koruk között már kisebb-nagyobb feladatokat is rábíznak a gyerekekre, így a nagyobb mezőgazdasági munkák idején gyakran elmaradtak az iskolából. „A szegényparaszti családoknál pedig nagy szükség volt a gyermek néhány napi 40-50 filléres keresetére. A kényszerítő körülményeket a tanítók is figyelembe vették, a napszámba járó gyermekek mulasztásait elnézték.” (Túristvándi)

Mit bíztak a gyerekekre 6 és 12 éves koruk között?

A mezőgazdasági munkák közül, a föld megmunkálásakor, a gyermekek korának megfelelően

rájuk lehetett bízni különböző részfeladatokat: a csatakolást, a szúrókázást vagy a kapálást!

A csatakolás során a földben maradt kukoricaszárakat kézzel kiszedték, és egymáshoz ütögetve, leverték róluk a sarat, majd összegyűjtötték és hazavitték azokat, hiszen később még jó volt tüzelőnek. (Szamosszeg)

A szúrókázás alkalmával a gabonavetés közül írtották a gyomokat, amit egy speciális szerszámmal a szúrókával, vagy más néven az acatolóval végeztek. A hosszú nyelű eszköznek az volt az előnye, hogy nem kellett a gyomhoz lehajolni. (Túristvándi)

„Nagyon örültünk, ha napszámba hívtak bennünket. Ez a tavaszi szúrókázással kezdődött.” (Túristvándi)

Kapálták például a tengerit, az elültetett dohánypalántát, a szőlőt, a krumplit, a babot vagy akár a málnát is a jobb termés érdekében. Ki-ki a sajátját vagy másét kapálta.

A szőlőt kapálók napszámbére az 1920-as években Kántorjánosiban a következő volt: „A kapálási munka felnőtteknek 1 pengő. Ugyanezért a munkáért a gyerekek és az öregek 60-80 fillért kaptak.”

A kapálás szükséges és megbecsült munka volt: „Hát még a kapálás! Alig voltunk tíz évesek, muszáj volt csinálni. Akkor tanítottak meg bennünket a szüleink a munka szeretetére.” (Túristvándi)

 

A mezőgazdasági munkák másik nagy területe, ahol a gyerekek kivehették a munkából a részüket, a betakarítás volt.

A betakarítás során többek között tallóztak, paszulyt szedtek és hántottak, krumplit hordtak vagy gyümölcsöt gyűjtöttek.

A tallózás (más néven mezgerélés) a különböző termények betakarítása után a földeken maradt lehullott, elhullott termés összeszedését jelentette. Általában csak a szegényebbek foglalkoztak a gyűjtögetés ezen formájával, amelyet vagy saját kis földjükön, vagy ha engedélyt kaptak rá, akkor a más földjén végeztek. Tallózták a búzát, a tengerit, esetleg a napraforgót is.

„A bárói birtokon – gereblyézés után – szabadon tallózhattak. … A falusi gazdáknál a szedegetéshez már engedélyt kellett kérni. Ritka eset volt, hogy egy falusi gazda a szedegetéshez hozzájáruljon. Az egyházi földeken azonban szabadon szedegethetett mindenki. Ilyenkor tele volt a tarló hajladozó gyermekekkel, de ott szedegetett velük a munkából már kiöregedett nagyapa, és nagymama is.” (Túristvándi)

A paszuj szedése és hántása alapvetően női munka volt. Jó termés esetén hosszú ideig tartott, míg a fejtett bab az edénybe került. Az egyszerű feladatokat már a kisebbek is megtanulták, mivel kárt nem tudtak tenni sem magukban, sem a termésben. Minél hamarabb megtanulták a gyerekek, annál hamarabb tudtak érdemben segíteni és rövidíteni a munkaidőn. (Szamosszeg)

„A kiszántott burgonyát nők és gyermekek vagy idősebb emberek, szedték kupacokba, majd vesszőkosarakban hordták a szekérre…”. (Nyírlugos)

A szilvaszedésre – azaz verésre – a család ment ki, a gyerekektől az öregekig, de ha több fa volt, a rokonság is besegített.” (Tarpa)

A betakarítás után szükséges volt az élelem megfelelő tárolására. A krumplis vermeket ritkán nyitották ki. Ha mégis arra került a sor, hogy ki kellett nyitni, mert szükség volt az elvermelt krumplira, akkor általában a gyerekeket küldték a verembe.

Miért lehetett fontos például a krumpli vermelése során a gyermek segítsége?

Nyírlugoson így fogalmazták meg:

„mert ők könnyen mozogtak a szűk helyen, meg »gyorsan is dolgoztak, mert féltek a sötétben«”.

A gabonafélék aratása utáni munkafolyamatok egyes részeibe is be kellett kapcsolódni a gyerekeknek.

Gyerekek voltak az asztagmester segítői, a rosta garatjának gondozói, a rostált mag felelősei.

Asztagnak hívták a cséplésre váró, szorosan összerakott gabonát. Ennek a rakása idősebb ember, az úgynevezett asztagmester feladata volt, mert e munka külön tudománynak számított. A mester mellé azonban mindig kellettek segítők, akik annak a kezébe adogatták a kévéket. Ezt csak az ügyesebb, nagyobbacska gyerekekre bízták rá. (Szamosszeg)

Az aratás, a cséplés utáni gabona tisztítása rostálással történt. De „Rostája nem vót mindenkinek.”, így kölcsönkértek.  „Ha mán ott vót a rosta, a garmada mellé vittük. Vesszőkaskával tőtöttük fel a magot a garadba. Egy asszony vagy gyermek a garadba kavargatta a magot, hogy el ne dugújjík. Én még gyermek vótam oszt’ a tisztát kapartatták véllem a rosta alóli.” (Szentmihályi)

Ha nem a saját búzát tisztították, akkor napszámot kaptak érte. Egy uradalomban az 1920-as években „a férfiak például 70-80 fillért, a nők 50-60 fillért, a gyerekek pedig 40 fillért kaptak búzatisztításért”. (Szamosszeg)

A növénytermesztés mellett az állatok gondozásába is elkezdték bevonni a 6 és 12 éves kor közötti gyermekeket.

A kisebb lányokra bízták a tyúkok etetését, a nagyobbak már a tojást is összeszedhették.

A baromfiudvar nem volt újdonság a gyerekeknek, életük teljesen természetes része volt, hiszen gyakorlatilag ott nőttek fel. Jól tudták, hogy a kakas csíphet és a pulykával sem érdemes incselkedni.

A kisebb fiúk és lányok már kihajthatták, őrizhették a libát.

A liba kihajtása és őrzése különösen kedvelt volt, mivel ha több gyereknek is ez volt a faladata, akkor őrzés közben akadt egy kis idő a játékra is.

A nagyobb fiúk már a disznókra is vigyázhattak.

Ehhez szerezhettek maguknak egy-egy pálcát, de előfordult, hogy a gazda egy kisebb ostorral tért haza a vásárból, amely a gyermeket illette. Akik ilyen ostort kaptak, büszkén használták azt.

A nagyobb gyerekeket, a fiúkat is és a lányokat is megbízták a lovak, a tehenek vagy a kisborjú gondozásával is.

„Nyaranta, elkezdve a gazdától, mondhatnók, le az öt éves gyermekig, isten szabad ege alatt fárad és izzad mindenki. Az ötéves fiúcska, ha egyébre képtelen, a lovakat igazgatja, sőt nem ritkán a 6—7 éves leányka ugyanazt teszi…” (Szatmár megye)

A borjú kihajtását, vezetését már a 10-12 éves fiúk is el tudták látni. Nagy öröm volt egy kisborjú születése a családi gazdaságban, hiszen

„A szarvasmarha nem egyszer megelőzte a később kialakuló gazdaságot. Nagyon sok adatközlő szinte szóról szóra egyformán igy számol be erről: a legénynek az volt az első dolga, hogy egy bornyút ragasztott, ezt együtt nevelte a család, de úgy számították, hogy ez az övé.” (Szatmár-Bereg)

A felvázolt munkák után nehezen tudom elképzelni, hogy egy parasztgyerek így szólt: Unatkozom. Mit csináljak? Gyakorlatilag nem is tudta mi az, hogy unatkozni.

Ha tehette a gyermek, munka után játszott, találkozott a hasonló korú barátaival, és időnként bizonyára valamilyen csínytevésen törte a fejét!

Rózsáné Bóna Bernadett
néprajzos muzeológus

 

Irodalom

Magyar Néprajzi Lexikon

Magyar Néprajz VIII. Társadalom

Babus Jolán

1976      Néprajzi tanulmányok a beregi Tiszahátról. Jósa András Múzeum Kiadványai 6. Nyíregyháza

Balogh László

1975      A szilva termesztése és földolgozása Szamosszeg községben. In: Németh Péter (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban I. Néprajz. Jósa András Múzeum Kiadványai 5. Nyíregyháza. 1-32.

1986      Dolgozatok Szamosszeg néprajzából. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 21. Nyíregyháza

Benő Éva

1989      Szatmár megyei néprajzi leírása 1854-ből. In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. 1981-1983. Nyíregyháza. 399-420.

Csiszár Árpád

1982     Az ökörtartás a szatmár-beregi kisparasztság életében. In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 15-17. 1972-1974. Nyíregyháza. 132-154.

Dévai János

1989      Egy nyíradonyi nótafa. In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. 1981-1983 Nyíregyháza. 253-280.

Dobrossy István

1979      A földművelés és gazdálkodás jellege, arányváltozásai Nyírlúgoson. In: Németh Péter (szerk.): Néprajzi kutatások Nyírlugoson 2. Gazdálkodás. Jósa András Múzeum Kiadványai 15. Nyíregyháza. 3-75.

Fábián László

2001      „Szatmári szilva” – régen és ma. In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. Nyíregyháza, Néprajz. 493-508.

Gunda Béla

1988      Egy kárpátaljai magyar falu ethnobotanikája. In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 21-23. 1978-1980. Nyíregyháza

Hadházy Pál

1986      Néprajzi dolgozatok Túristvándiból. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 22. Nyíregyháza

Kücsán József

1977 A nyírlugosi udvar gazdasági épületei. In: Németh Péter (szerk.): Néprajzi kutatások Nyírlugoson I. Népi építkezés. Jósa András Múzeum Kiadványai 8. Nyíregyháza. 105-125.

Nagy Miklós

1981      Kántorjánosi a Horthy-rezsim idején. In: Németh Péter (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban IX. Helytörténet. Jósa András Múzeum Kiadványai 18. Nyíregyháza. 143-158.

Nyárády Mihály

1964      Az ajaki népviselet. In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. 1961 Nyíregyháza. 141-192.

Páll István

1993      Egy szabolcsi kirajzású telepesközség társadalomrajza az I. világháborúig (Újléta társadalma az egyházközösségi forrásanyag alapján). In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 33-35. 1990-1992. Nyíregyháza. 155-225.

Szabó Gyula

1989      Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 29. Nyíregyháza