Egy mese* etnobotanikai vonatkozásairól

Felnőttként is szeretek meséket olvasni. Ezen a területen szinte mindenevő vagyok, de ha
olyan történetre találok, amelyhez sajátos, néprajzi perspektívából is közelíteni lehet, mindig
furcsa öröm és izgatottság lesz úrrá rajtam. A napokban is ez történt: miközben adatokat
gyűjtöttem a megyénkben leginkább „gólyahúgy”, „gólyahúgykóró” néven ismert növényről,
felfigyeltem egy különös mesére, amely egy vén bagoly képében szálló boszorkány és egy
szomorú sárkány találkozásáról szól.

A rejtélyes és mágikus hatalmú boszorkányt a meseíró az említett jelzőkhöz hangulatában is
jól illő névvel ruházta fel, Héjakút Mácsonyának nevezte el; s mocsarak és lápok gazdájaként,
mesebeli városok védelmezőjeként, titkos rejtekutak tudójaként, és nem utolsó sorban
gyógyfüvek jó ismerőjeként mutatja be. A boszorkány tehát kompetens „füves” kérdésekben
is, ahogyan erről beszélő neve amúgy is árulkodik: a héjakútmácsonya egy magas növésű,
tövises gyomnövény, amelyet már a régi korokban is ismertek, s egyes részeinek gyógyító
erőt tulajdonítottak. (1. kép)

1. kép

A mácsonyafélék családjának vadon termő fajaira a népnyelv sajátos szerkezetük és szerepük
alapján a héjakút vagy gólyakút nevet ragasztotta. A mácsonya átellenes levelei ugyanis
összenőttek egymással, s így valóságos kis öblöt formáznak, amelyben felgyűlik az esővíz. Ez
ivóvízként szolgálhat kisebb madaraknak, ha másutt a közelben nem találnak. Hogy héják
vagy gólyák tudják-e hasznosítani hasonló céllal, az már fogósabb kérdés, s elgondolkodtatta
korábbi idők tudósait is:

Kresznerics Ferencnél (1831-32) például azt olvashatjuk, hogy „meg lehet, hogy valaki meg
látta, hogy a’ héja is ezen víz-tartóból ivott, és innen eredhetett a neve. Víz-tartóji vannak: a’
két egymás ellenében álló levelei a’ szárához oly szorosan öszve nyőlnek, hogy azokban a’
harmat és essővíz meg áll”.

Ha szomjoltásra nem is használták, más céllal felkeresték az emberek ezeket a szúrós
növényeket. A mácsonya leveleiben összegyűlő nedvességnek „az Aszszonyok, a’ leányok
[] tudják []  hasznát venni: mert a’ szeplőt, sömört, fóltokat az ábrázatjokról el-veszt, ha
gyakran mossák vele, a’ szemről a’ hályogot és a’ homályt el-üzi”. Ezt 1798-ban írta le
Veszelszki Antal orvosbotanikus, s több néprajzi forrás is bizonyítja, hogy az ország
különböző tájegységein e hiedelmek a következő századokban is anyáról leányra öröklődtek.

A héjakút és gólyakút elnevezések mellett a mácsonyának még számos népi társneve ismert.
Megyénkben góujahugy (Gacsály), gólyahúgy (szatmári Erdőhát), gójahugy kóró (Csenger)
góujahutykouróu (Szamosszeg), gagóufű (Lónya) néven említik az adatközlők.

A szatmári falvak kiváló kutatója, Luby Margit egy öreg, csegöldi születésű pásztortól hallott
a növény hatásáról: „Ez a nagy szál kóró a gólyahúgy.[] Ebbe a két átellenbe álló levelének
a tövibe meggyűlik a víz. Szeplős jányok, asszonyok egy kis csanakot alátartanak, a levelet
kilyukasztják, abba a vízbe megmossák az orcájukat. Elmúlik a szeplő.”

Babus Jolán a Bereg megyei Lónya madarairól szóló tanulmányában jegyzi meg: „A mezőn,
árok partján él egy növény, melynek levelei úgy veszik körül a szárat, hogy az így képződött
tölcséres mélyedésben megáll az esővíz. A tudomány héjakútnak nevezi ezt a növényt
(Dipsacus laciniatus L.), a lónyaiak gagóufű-nek [gagóu=gólya]. A gyermekek egymást
biztatják, mosdjanak meg ennek vizében, akkor nem lesznek szeplősek.”

S hogyan lett a héjából gólya? Vörös Éva A magyar gyógynövények neveinek történeti-
etimológiai szótárában írja: „a gólya előtag magyarázata talán az, hogy a növény magasra
nő”, illetve az a megfigyelés, hogy a „a levelek által alkotott kis teknőben összegyűlik a víz,
amiben gyakran sok rovar, hernyó, apró csiga van, ezt a gólya gyűjtögetés közben gondosan
kiszedegeti.” (2. kép)

2. kép

Bizony még messzire vezetne a növény kultúrtörténetének további bemutatása, de térjünk
most vissza a meséhez. Mácsonya egy este villódzó fényt vett észre a távolban. Azonnal
átváltozott, és vén bagoly képében a lángok felé szállt. Rövidesen kiderült, hogy egy
gyártelepen tűz ég, amelyet a tűzoltók hiába próbálnak megfékezni. Mácsonya mágikus ereje
segítségével újra boszorkány alakot öltött, és besétált a tűzbe, ahol korábban egy sárkány
alakját vélte felfedezni.

A boszorkányt természetesen furdalta a kíváncsiság, mit kereshet a sárkány az Emberek
Birodalmában, ahelyett, hogy a többi – nem emberi – lényhez hasonlóan elrejtőzne, ezért
udvariasan megszólította: „Ebnyelvűfű, amaránt, vén barátom, mondd, mi bánt?”
A sárkány egy pillanatra megdöbbent: „Valaki … a réges-régi nyelven szól hozzá, amelyet
olyan hosszú ideje nem hallott már”. Ettől aztán a szomorú sóhajaival előtörő lángoszlopok is
megszűntek hirtelen.

A gyógyfüveket jól ismerő Mácsonya „régi szavait” talán Ön sem érti, kedves olvasóm, ezért
megfejtésükhöz ismét hívjuk segítségül az etnobotanikát!

Az ebnyelvűfű (Cynoglossum officinale) az érdeslevelűek családjába tartozó növény,
amelynek bíborszínű virágai vannak. (3. kép) Nevét alaki hasonlóság alapján kapta: levelei
keskenyek, formájuk a kutya nyelvére emlékeztet. Zelenyák János 1908-ban megjelent
Gyógynövények hatása és használata című művében összegyűjtötte nevének számos tájnyelvi
változatát: atlaszfű, atlaszér, atracél, árnő, egérszagúfű, kódistetű, kutyanyelvűfű,
patkányirtófű, szipóka és Vénus ujja. A lekéri plébános közhasznát is említi, ami egyben
egyik névváltozatát is magyarázza: „…annak levele, virágja, gyökere porrá zúzva,
patkánylyuk betömésére használva, az állatokat a helyiségtől távol tartja.”

3. kép

Horhi Mélius Péter Herbáriumában (1578) hashajtóként, a vérhas ellenszereként, a

vizeletcsepegést megállító szerként olvashatunk róla, sőt kutyaharapás gyógyítására is ajánlja:

„Ha a disznóhájjal a tövét összetöröd és olvasztod az Atratzél-nak, Dühös eb marását gyógyít,

ha gyakorta reá kötöd, kivonsza mérget.”

Ez utóbbira a 20. században is használják: „Kutyaharapásra ebfű levelét ragasztottuk
éhnyállal. Télen a megszárított, összetört levélből főtt teával mosogattuk.”- ahogyan erről a
Népi gyógyítások Szatmárban című kötet tájékoztat. Alkalmazzák nehezen gyógyuló sebek
kezelésére is: „A nehezen gyógyuló sebre nagyon jó a kutyanyelvűfű teája. Ebben kell
mosogatni. Éjszakára pedig a levelét rá kell kötni.”

Mácsonya „régi szavai” közül különösebbnek, érdekesebbnek tűnik az amaránt. S valóban ez
a növény Amerikából érkezett hozzánk, ahol az ősi azték és inka birodalom kenyérnövénye
volt. Az Amaranthus 1706-tól „disznó paré” néven tűnik fel a magyar forrásokban, s a már
említett Veszelszki Antalnál 1798-ban olvasható először a neve mai alakjában: disznóparéj.
(4. kép). A 18. században tömegesen elterjedt hazánkban, s ahogyan elnevezése is utal rá,
elsősorban disznók takarmányául, az állatok hízlalására szolgált. A népnyelvben ennek a
gyomnövénynek is változatos a megnevezése: disznófű, östör, vörösparéj, bárányfarkfű,
illetve ez utóbbinak számos hangváltozata is fellelhető néprajzi forrásokban.

4. kép

Nagyvátyon (Baranya m.) a bárámfarkufüj egy másik gyomnövény neve: Trifolium arvense
vagy uborka-baszó. (5. kép) Ahogyan Rácz János enciklopédikus összefoglalójában
olvashatjuk: „A nyelvjárási adat értelmezésének az a magyarázata, hogy a tövestől kitépett
bárányfarkú füvet az uborka tövéhez teszik, hogy minél több uborka teremjen.” Hasonló
adatot találtam a szatmári kutatóként már méltatott Luby Margitnál: csegöldi születésű pásztor
adatközlője is említi a Trifoliumot, hasonló hatással: „Ez a macskanadrág, ugorkakannak is
mondják [Trifolium arvense], mikor köt az ugorka, közészórjak, akkor sok ugorka lesz.”
(Természetesen a növény latin nevének meghatározása nem az öreg pásztortól ered.)

5. kép

Kiváló példa ez arra, hogy a népnyelvben sokszor különböző növényekre használják ugyanazt
az elnevezést, sőt, megtörténhet ez egy falun belül is, így aztán ember legyen a talpán, aki a
tudományos neveket sokszor mellőző forrásokban azonosítani tudja, hogy éppen melyik
növényről lehet szó.

Időnként az azonosítás kísérlete tévedésekhez vezethet. A Luby Margitot a rendszertani
besorolásban segítő úr az öreg, csegöldi pásztor által gólyahúgynak nevezett növényt Galega
officinalisként azonosította, ami a kecskeruta tudományos neve. (6. kép) Ha szemügyre
vesszük ezt a növényt, aligha találunk tüskéket, összenőtt levelekből formázott öblöt, s szeplőt
elmulasztó hatásról sem olvashatunk a szakirodalomban.

6. kép

Etnobotanikai kalandozásunk végén térjünk vissza mesénkhez, amely egy modern csupaüveg-
csupafém világban játszódik, ahol a népi képzeletben, hiedelmekben egykor nagy szerepet
játszó lények (sárkányok, törpék, „füves” boszorkányok) bujkálni, sőt az emberek világától
szigorúan elválasztva, víz vagy föld alá kényszerültek. Ebben a szürke, morgós, mérges
világban már senki nem használja ezeket a szavakat: mácsonya, ebnyelvűfű, amaránt; csak
egy boszorkány őrzi az ősi nyelvet és tudást, és ő segít sorstársán, a sárkányon, akinek szintén
nincs helye az Emberek Birodalmában.

A hagyományos népi kultúra eltűnésével feledésbe merült sok-sok tudás és ismeret, a
babonák, hiedelemtörténetek, mesék múzeumok adattáraiba kerültek, jelentősen háttérbe
szorultak a hagyományos gyógynövények. Manapság azonban szürke, morgós, mérges
világunkban újra felismertük, hogy egészségünk, környezetünk megőrzése érdekében szükség
van arra, hogy visszataláljunk őseink természetközeli világfelfogásához és életmódjához, s
időnként szükség van egy-egy izgalmas, képzeletet megindító történetre is, amely szórakoztat,
ugyanakkor segít az élet nagy dolgaiban való eligazodásban.

* Rákai Orsolya: Mácsonya és a szomorú sárkány. In: Új Ember Magazin 2012. (IX. évf.) 6.
szám, 42-43.

Képek forrása: www.freenatureimages.eu

K. B.