Beregi tájegység

A mai megyehatáron belül elterülő Beregi Tiszahát egy nagyobb, összefüggő történeti és földrajzi táj része: ez a Szatmár-beregi síkság, mely a Szamos főfolyásától és a Nyírségtől a Kárpátok aljáig terjedő sík területet foglalja magába. A hajdan „Silva Bereg” névvel illetett táj az egykori Bereg megyének a mai országhatár és a Tisza közötti, Tarpától Lónyáig terjedő részét érinti; déli határa az idők folyamán gyakran változott, hiszen a történeti Bereg megye nem is egy helysége a folyó bal partján terült el. Hajdan az egész területet összefüggő erdőtakaró borította. A falvak az irtásokra települtek, de az így kialakított szántóföldek csak korlátozott számú népesség eltartását tudták biztosítani. A hagyományos gazdálkodást a 18-19. századi erdőirtások előtt az erdőkiélés különböző formái, az állattenyésztés és a folyók által biztosított javak, tevékenységi formák jellemezték.
 

Tarpai porta




A múzeumban e néprajzi tájat egy Tarpáról áttelepített porta (és több közösségi épület – templom, iskola, szatócsbolt és kocsma, református paplak) segítségével mutatjuk be. Tarpa (mely az 1832-36-os országgyűlés határozatáig közigazgatásilag Szatmár megyéhez tartozott) kuruc hagyományairól nevezetes község. Településszerkezete és kisnemesi sorban élt lakosságának öntudata, hagyományőrző mentalitása sok évszázados vonást örökített át az utókorra. Építkezése középkori gyökerekig nyúlik vissza, de az újabb stílusirányzatok (elsősorban a vidéki klasszicizmus) is mind a mai napig fellelhetők az épületek utcai homlokzatának kiképzésében.

A Sóstói Múzeumfalu faluközpontjának legreprezentatívabb épületi közé tartozik a tarpai lakóház. A magas kőlábazatra emelt (a köveket a helyi Nagyhegyen nyitott kőbányából szerezték be), deszkamellvédes, esztergált tornácoszlopos épület szó szerint is kiemelkedik alacsonyabb, alföldi jellegű társai közül (ezen építkezés célszerűsége meg is mutatkozott a 2001-es beregi árvíz során, amikor is az ily módon épített régi épületek nem váltak az árvíz áldozatává). A Tarpán a 19. század végén elterjedt klasszicista stílusirányzat szép példája az épület utcai homlokzatának hármas áloszlopfő-megoldása és a fűrészfogas vakolatdíszítés. Szintén e kor terméke a bádogtető is, mely a ház egyik, de a település sok más épületén is megtalálható jellemző eleme: az alig húszéves épület eredeti zsindelyfedését 1900-ban cserélték bádoglemezre (az évszám a bejárati veréce melletti esztergált oszlopba van faragva). A bádogtető elterjedését többen az „amerikásokhoz” kötik, hiszen a vidékről igen jelentős volt az Amerikába történő ki-, és az onnan való hazavándorlás. A ház jelenlegi mestergerendáin kívül, mely az „Ez házat = Építettem Belényesi Károly ’s nőmmel Madai Sárával 1881-be feb.” feliratot viseli a szobai részen, még egy mestergerendát találtunk az épület bontásakor: a tornác talpgerendáját egy hajdanvolt ház tulipános, leveles, indás díszítésű, 1772-es évszámot viselő gerendájából képezték ki, a díszítés azonban a levegőre kerülve szinte elporladt.

A tornác, bár az udvar felé nyitott, mintegy védő előteret alkotva óvja a házat az időjárás közvetlen hatásaitól. Ívesen kiképzett, kétfele nyíló ajtaja a legfelső lépcsőfok fölött lezárja a deszkamellvédet, félig zárt jelleget kölcsönözve annak. E lakóházrész főként nyáron szolgált kinti munkák végzésére, pihenésre (erre az itt elhelyezett, szépen megmunkált támlájú karoslóca utal); innen nyílik a hátsó helyiség alá vájt pince felfelé nyitható kétszárnyú ajtaja is, ahonnan lépcsők vezetnek a pince jól megvasalt bejárati ajtajához. Maga a pince tarpai kőből rakott falú, tölgyfa deszkás mennyezettel ellátott helyiség. Ez szolgált a tarpai „Nagyhegyen” termelt bor otthoni tárolására, de ide rakták be a téli, házi szükségletre szánt zöldségeket is.

A lakóház berendezése polgári hatást tükröző, jómódú, hajdani kisnemesi életmódot kíván bemutatni. A helyiségek soros elrendezése (szoba, konyha, szoba) a hagyományos formát követi, míg a lakásbelső az egykori nemesi stílusból adódó igényesség és a paraszti életmód kettősségét tükrözi. Az első szoba a vendégszoba, eklektikus bútordarabjai bécsi asztalosműhelyben készültek. Polgári hatásról tanúskodnak még az egyéb berendezési és kiegészítő tárgyak is (dívány, varrógép, szövet ágy- és asztalterítők). A lakásdíszítő elemek (tükör, színes nyomású Rákóczi és Bercsényi portrék, családi fotók, óra, házi áldás stb.) a házban élők protestáns vallásának bizonyítékai. Bár az itt lakók hagyományaikban a nemesi múlt nyomait őrizték, lakószobájuk berendezése, lakásdíszítő elemeik nemigen tértek el bármely jobb módban élő parasztétól.

A konyha lepadlózott, mivel a család élete nagyrészt itt zajlott. Az ablakai, üvegezett bejárati ajtaja miatt világos helyiség berendezési tárgyai szintén módosabb életmódot tükröznek: a hagyományos lakókonyha szokásos bútordarabjai (asztal, székek, a hátsó ablak alatti ágy, mely a nagyszülő pihenőhelyéül szolgált, a stelázsi, a csikósprór) mellett az azokon elhelyezett és a falra aggatott rézedények, csuprok, porcelán fűszertartók már a ritkább konyhai felszerelések közé tartoztak. Ugyancsak emeli a konyha díszítettségét a tálaspolc. A barna deszkakeretbe foglalt, falra erősített polcos tárolón sorakoznak a díszes cukor- és fűszertartók. A polcokra tűzött, pirossal hímzett stelázsicsíkok teszik hangulatosabbá e berendezési darabot.

A hátsó helyiség kamra funkcióval bír. Az itt elhelyezett nagyméretű, keményfa deszkákból ácsolt hombár a gabona, a mellette álló, háromfiókos, fedeles fenyődeszka láda pedig a liszt tárolására szolgált. A stelázsin, a falakon, a mestergerendán, a vakablakban és a földön látszólag rendszertelenül elhelyezett tárgyak, eszközök, tárolóedények mind-mind a hétköznapi élet kellékei. Ide rakták a csak alkalomszerűen vagy időszakosan használt eszközöket, bútordarabokat (talpas bölcső, faeszterga vagy a vesszőből font oldalú, öblös diótároló kas), s innen lehetett falétrán felmenni a sok egyéb dolog tárolására szolgáló padlásra is.

A porta gazdasági épületei szintén a jómód kife­je­zői. Valamennyi épület egyetlen portáról, egy száz hol­don gazdálkodó tarpai családtól származik. Az is­tállóval egybeépült csűr (az 1884-ből való épületben régi mezőgazdasági eszközök, gépek kiállítása látha­tó), a zsilipelt deszkafalas disznóól, a szilvaaszalóval egy fedél alá ke­rült, kémény nélküli sütőház, a nyári konyhás mag­tár külső megjelenésükkel is jómódú gaz­­dára utalnak. Utóbbiban helyeztünk el egy pálinkafőzdét, melynek berendezése a Tarpa Manufaktúra Kft. jóvoltából került a múzeum gyűjteményébe. Az egykori tarpai pálinkafőzde 1924-től az ezredfordulóig készítette a helybélieknek a ma már hungarikumnak számító szatmári szilvapálinkát. Az utcától a portát bádogtetővel fedett vályog­kerítés választja el; fedeles kisajtaja és nagykapuja egyike volt a tarpai utcaképet hajdan meghatározó hasonló építményeknek. Az udvar közepén álló vésett kút­ágast a barabási református egyháztól vásárolta meg a mú­ze­um.